Kiál(lí)tás a családokért.

Tweet

Októberi bentmaradós hétvégénk keretében Nyíregyházán is jártunk, ahol az országszerte híres Kontraszt kiállítás egyik állomása van, a Hittudományi Főiskola épületében. Sokkoló, megérintő.
A Kontraszt a Kiál(lí)tás a családokért alcímet kapta, ami igazán találó. A kiállítás tíz termen keresztül vezet végig az élet rossz és jó oldalain, az ellentéteken. Először a családon belüli erőszak, a viták, a válás nehézségeit figyelhettük végig, majd szembeállították ezt a boldog, apa-fiú kapcsolattal, ami valamelyest lenyugtatott minket.
Ezután a házasság, a párkapcsolatok örömeibe tekinthettünk be, majd ezek hátulütőit, a válást, a féltékenységet, a félrelépést, az alkoholizmust, mint fő válási okokat láthattuk képek és videófilmek keretében.
Az engem szinte leginkább megérintő terem, a születés csodája, illetve az abortusz volt. Soha nem láttam még igazi abortuszt, de itt nem egy felvételt mutattak a műtét elvégzéséről, és soha senkinek nem kívánom ezt a látványt, azt az érzést. Engem, mint kívülállót lesokkolt. Látni az apró picike lábakat, picike kezeket, még szinte ki sem fejlődött életeket, ahogy elszakítják őket a létezéstől, ahogy kiszippantják őket a biztonságot adó anyaméhből.
Az öngyilkosság és az ahhoz vezető út, a depresszió is bemutatkozott előttünk. Igazából sokan bele sem gondoltak, hogy mennyi sokszor merül fel bennük is olyan gondolat egy-egy kudarc után, ami egy gyengébb jellemnél már öngyilkossághoz vezethet...
A következő téma az alkoholizmus, a dohányzás, illetve a droghasználat volt. Valódi felvételeket mutattak az alkoholizmus káros hatásairól, részegen történő balesetekről, illetve Karcsika, a drogos fiú felvételeit, aki videózta magát belőtt állapotban. Illetve felvételt a halála utánról, hogy hogy is nézett ki az aranylövés után.
Ezután egy kis lazításképpen a világ problémáiból szemezgethettünk. A pénztelenségről, a nincstelenségről, illetve az éhínségről a világ szegényebb országaiban.
Engem leginkább az utolsó terem érintett meg, ahol a megváltás csodáját nézhettük végig egy videó segítségével. Adott egy hídmester, tudjátok, aki a vonatoknak irányítja a hidat, hogy felnyíljon, vagy lezáródjon. Ennek a hídmesternek a fia nagyon szívesen játszott a vonatok környékén, a hídon, mígnem egyik nap beleesett a szerkezetbe, ami irányítja a hidat. Ez nem is lenne akkora baj, ha nem jött volna pont a vonat. Az apának döntenie kellett, hogy megmenti a fiát, és megöl több száz életet, vagy megment több száz életet, és megöli a számára legfontosabbat, a fiát.
A vonaton közben egy nő éppen heroint melegít, hogy belőhesse magát. Az apa dönt. Leengedi a hidat, és sírva öli meg a fiát. A nő kinéz az ablakon, és látja a férfit zokogni, a kanál kiesik a kezéből, leteszi a drogot. Évek múltán a nőnek gyereke születik, és véletlenül találkozik az utcán a férfival, rávillantja mosolyát, a kisfiúval együtt - és az apa megérti: létezik megváltás.
Igazán megérintő és tanulságos ez a kiállítás, és egyáltalán nem bántuk meg, hogy megnézhettük. Nem egy ember szeméből könnyeket csalt ki, bár ezt szerintem nem csodálja senki. A mai világban szükség van ilyenekre, hogy ne csak a rohanással törődjünk, hanem egy kicsit figyeljünk oda a másikra, figyeljünk oda önmagunkra, figyeljünk oda a problémákra. Nem tudtam, hogy ez vár majd ránk a kiállítás másfél órája alatt, de megérte. Szerintem megérte.

Viharos éjszaka… Kerékpártúra 2010

Elkészültem a Koliszáj számára a Kerékpártúrás cikkel is, amit itt megosztok veletek.

Viharos éjszaka…

Kerékpártúra 2010

Megfogadtam tavaly, hogy visszatérek, és megtettem. Az idei kerékpártúra sem volt kevésbé jó, mint a tavalyi. Noha kevesebbet bicikliztünk, de a társaság, a „programok” még jobbak voltak.

Hétfő hajnalban szálltunk fel a vonatra, amely Keszthelyre vitt minket. Első nap még a sátorállítgatás tudományát tanulgattuk, illetve átismételtük, amit tavaly elvileg megtanultunk, majd este egy kis szabadprogram, séta várt ránk, ha akartunk.

Másnap reggeli után indultunk neki egy elég hosszú távnak, ami Révfülöpre vezetett. Forróság, napsütés és sok emelkedő várt ránk, de átvészeltük, és átjutottunk minden akadályon, ami aznap várt ránk. Ezúttal megúsztuk a sátorállítást, késve érkeztünk ugyanis a kempingbe, így aztán a jól megérdemelt pihenésünket tölthettük, amit egy fürdőzéssel kezdtünk el. Nem túlzok, ha azt mondom, fagyos volt a víz.

Másnap csupán a hajókikötőig tekertünk, ugyanis a déli partra kellett eljutnunk, hogy onnan folytassuk tovább túránkat. Balatonbogláron táboroztunk aznap, a levegő égetett, forróság volt. Csaba bácsi elvitt minket strandolni, este pedig egy kisebb csapat a sötétedő várost fedezte fel.

Csütörtökön az utolsó megpróbáltatás állt előttünk: eljutni Siófokra, a végállomásunkra. Az utak sokkal jobbak voltak, kevesebb emelkedővel. Kisebb bakiként ütött be, hogy a második csapattal eltévedtünk, de végül mi is odajutottunk, ahová kellett volna.

Siófokra érkezve mindenki csak a pihenésre, a vízre és az ételre tudott gondolni, de sajnos a sátrak még mindig nem olyanok, amik egy varázsütésre, vagy csettintésre maguktól felállnak. Két, élményekben gazdag napot töltöttünk itt, és az biztos, hogy soha nem felejtjük majd el.

Kerékpáros baleseteink az eltévedésen kívül szerencsére nem akadtak, ám az utolsó viharos éjszaka kárait Jutka néni keze érezhette leginkább.

Ezúton köszönjük Tóth Csaba, Bolló Csaba, illetve Szentimrei Ferenc tanár uraknak, és Galgovics Jutka néninek, hogy itt lehettünk, és együtt élvezhettük a hetet.

És végül, de nem utolsó sorban, idén is megígérem: 2011-ben is szeretnék ott lenni!

Több mint egy klub - Barcelona 2010

Nos, megkértek, hogy a Barca-stadionba való látogatásról én írjam a cikket a koliújságba, most meg is tettem. Ez még a nyers változat, amit nem látott a főszerkesztő, ha szükség van valami változtatásra, majd megosztom azt a verziót is.

Több mint egy klub

Apukám focista volt egy amatőr csapatban, a munkája mellett, még mielőtt én megszülettem volna – legalábbis mindig azt mesélte nekem, mikor kicsi voltam. Ma már nem tudom, hogy mi az igazság, de hagyom magam ebben a hitben élni, hiszen büszkeséggel tölt a tudat, szóval nem kérdezek rá újból.

Egészen pici korom óta arra lettem nevelve, hogy tiszteljem a focit, bármilyen játékról is van szó. Szeressem a játékot, szeressem a csapatot, és akkor se pártoljak el, ha éppen hullámvölgybe értek.

Noha lány vagyok, a foci mégis fontos szerepet tölt be az életemben, így én is csillogó szemmel vártam, hogy végre belépjek a világhírű csapat, a Barcelona stadionjába.

Örök életre szóló élmény, ha valaki eljuthat ide – ha Barcás, ha nem – és nekem, nekünk sikerült.

A hatalmas, szinte már eufórikus érzés akkor elkezdődött, amikor leszálltunk a buszról, és megláttuk a hatalmas stadiont. Kattogtak a fényképezők, hiszen természetes, hogy meg akartuk örökíteni ezt a pillanatot.

A bejáratnál áll egy szobor, ami egy magyar ember számára nagy jelentőséggel bír: Kubala László neve már-már egybeolvadt a Barcelona csapatával, és ez büszkeséggel töltheti el kis országunkat.

Ahogy belépünk az első ajtón, rögtön érezni lehetett a stadion légkörét, a hatalmas tömeg izgatottságát. Az volt az első gondolatom, hogy itt valami nagy, valami fenomenális dolog fog történni velünk – és azt hiszem, igazam is volt. Nagyjából két órát kaptunk, hogy mindent megnézzünk – de az a Grand Tourhoz épphogy elég volt.

A múzeum rengeteg újdonsággal szolgált, de a legjobban a kupák fogtak meg. A tudat, a látvány, hogy mit vitt véghez ez a klub több mint 110 év alatt, elképzelhetetlenül jó érzéssel töltött el. Barca drukker lévén főleg. Láthattuk a sajtóközpontot, az ellenfél öltözőjét, sőt, akár a BL-serleggel is készíthettünk fotót.

De a nap legjobb része csak ezután következett, ehhez kétség sem férhet. Lemenni a pálya szélére, érinteni a füvet, amit a nagy sztárok is, látni a kispadot, és felülni a lelátóra, ahol több millió ember ült már, és élvezhetett egy-egy mérkőzést… soha nem felejtem el ezt a napot. És most már mindenki számára bebizonyult: A Barcelona tényleg több mint egy klub.

Izsák Gabriella

Mi búcsúzunk...

Mi Búcsúzunk…

Olyan fura. Mindjárt vége. Itt állunk a nyár küszöbén, és lassan búcsúzásra kényszerít minket az idő. Noha nem örökre, de mégis fájón. Hiszen visszaérünk mi még, nem is egyszer! Most mindenki keményen hajt, az utolsó erőfeszítéseket tesszük egy-egy jobb átlag/jegy érdekében.
De mégis… kiszakad egy darab, hiszen csak egyszer tízedikes az ember, ahogy mindent csak egyszer csinál először. Jobb esetben. Fura lesz, hiszen újra és még jobban beleszoktunk egy közösségbe, kilenc és fél hónap szinte minden egyes napját együtt töltöttük, és most két és fél hónapig alig, vagy egyáltalán nem látjuk egymást. Milyen lesz majd visszatérni, újra látni egymást a változásokkal együtt? Ez még a jövő zenéje.
Emellett, ha mi így érzünk, ha én így érzek, akkor mi járhat a végzősök fejében? Többségük talán többé nem is találkozik a másikkal. Összerázódtak a hosszú évek során, és most mind-mind szétszélednek. Nem lennék a helyükben. Most még nem vagyok kész.
A búcsú összetett érzés. Egyszerre szomorkás, hogy meg kell válni a régitől, a megszokottól, a szeretettől, de ugyanakkor izgalommal tölt el az új iránti várakozás. Ezt még nem nekem kellene írnom, tudom. De ez mindenki számára fura, nincs, akit hidegen hagyna. Egy újabb búcsú, újabb veszteség, valami más. De valami jó. Én már várom!

Félek a holnaptól

Félek a holnaptól

Küzdelem. Harc. Fájdalom. Küzdeni, de nem egymás ellen, nem háborúkat szítva. Harcolni a holnapért, célokat keresve, hogy legyen miért tovább élni ezen a világon.
Milyen lehet, ha csak a mának él valaki, csupán remélve, hogy létezik egyáltalán a holnap? Három-négy műszakban dolgozni a szülőnek, hogy a gyerek(ek) tandíjára elég pénz legyen, megfeleljen a globalizálódó világ által elvárt feltételeknek, és még emellett ételre is jusson? Kulcsmondat az életben, sőt, akár életfelfogás is lehet: félni a holnaptól.
Bandaháborúk. A filmekben gyakran eltúlozva látjuk ezt a jelenséget, de mégis érezzük, hogy jelen van a valóságban is. Napról-napra nő az áldozatok száma, a fájdalommal együtt.
Harc az elvárásokkal. Mindig mindenki a maximumot várja mindenkitől, függetlenül a terhelőképességtől, és az időtől. És mindenkinek küzdenie kell, ez az élet rendje. Ez a szabály, amit be kell tartani, ha itt akarunk maradni.
„Se veled, se nélküled.” Ha félünk, akkor törődünk a sorsunkkal, tartunk a következményektől, ez viszont kétségeket támaszt. Nem jó. De ugyanakkor az sem, ha félvállról vesszük a jövőnket, hogy „jaj, engem aztán nem érdekel, lesz, ami lesz!” Nagyot koppanhatunk. A legnagyobbat ilyenkor. Sehogy sem jó ez.
„Az élet remény, küzdelem, harc, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás.” És pont ezért: én félek a holnaptól.

Hazatalálsz

 Egy cikkem a barátságról...

Hazatalálsz

A legfőbb kincs nem az arany vagy az ékszer, nem is a műkincs. Sosem birtokolhatod azt, ami bent a szívedben nincs. A földi javak bizony mulandók, és idővel mind eltűnnek. Ám az igaz, hű barátságok soha, soha meg nem szűnnek.

(Csingiling)

Ha vannak barátaid, akkor sok mindened megvan. Élhetsz a lehetőséggel, hogy van társaságod, hogy van, akivel megoszthatod mindennapos dolgaidat, és meghallgatnak. De ha van legalább egy igaz barátod, akkor nem csak sok mindened, hanem tényleg Mindened megvan. Mindennél többet jelent ez a kapcsolat. Egy barát bíztat, támogat, mellettünk áll a bajban és boldogságban egyaránt, bármit is teszünk, bármit is rontunk el. Ha hibázunk, akkor mellettünk vannak, hogy helyrehozzuk azt. Reménysugarat adnak a nehéz időkben, és addig ragyognak, míg helyre nem rázódik az életünk. Aztán pedig tovább világítanak, hogy a helyes utat mutassák. A barátság siker, boldogság, nevetés, és az az érzés, hogy biztosan tudjuk, nem vagyunk egyedül ebben a hatalmas világban.
Sokáig tart felfedezni, hogy kik azok az emberek, akik – úgymond – megérdemlik feltétel nélküli bizalmunkat, és néha apróbb csalódások után is azt mondjuk, hogy igen, most megbocsátok, mert tudom, hogy hibáztál, és te is beismerted, és tudom, hogy melletted kell állnom. Van, hogy megérezzük előre, és gondolkodás nélkül tudjuk, kik azok, és nincs szükség a bizalom próbájára, de ilyen helyzetekből születnek a legnagyobb csalódások. Sajnos. Nem akartuk, nem hittük, hogy „pont velük” történhet, de mégis csalódunk. Ez az élet rendje.
Ám, ha egyszer mégis olyan barátra, vagy akár barátokra lelünk, akivel végre azt érezzük, hogy minden tökéletes, mintha a saját tükörképünket látnánk, akkor az minden érzést felülmúl. Elfogadjuk egymást minden hibával és minden jó tulajdonsággal, minden múltbeli jó és rossz cselekedettel együtt, feltételek nélkül. Egy igaz barát kiáll mellettünk, és nem kell kételkednünk benne, még ha tudjuk is, hogy rosszat tett. Tudom, hogy nem találunk ilyen embert minden utcasarkon, de ha nyitva tartjuk a szemünket, és nem a szokásos üvegen keresztül nézzük a világot, akkor egész hamar rátalálunk.
Én azt mondom, igaz a mondás, miszerint egy barát többet ér minden kincsnél. Így van. Ha van egy barátunk, és vele töltjük az időnket, segítünk egymásnak, meghallgatjuk a problémákat, és az örömteli pillanatokat is együtt éljük át, olyan, mintha új otthonra lelnénk. Révbe érünk, hazatalálunk… És ehhez nincs szükség másra, csak egy barátra.

Álmokból épít várat...

Egyik legújabb írásom, szintén a Koliszáj számára:

Aki álmokból épít várat, elfelejt élni…

(Joanne Kathleen Rowling)

Egyszer volt, hol nem volt – így kezdődik minden szép tündérmese, amivel szerető édesanyák ringatják álomba kíváncsi gyermekeiket. A mesékben a hercegnőt megmenti a szőke herceg, vágtat fehér lován és forgatja kardját, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak, sőt, azon túl is.
De mi lenne, ha soha nem jönne a herceg? Csipkerózsika és Hófehérke soha nem kapta volna meg a hőn áhított ébresztő csókot, és tovább aludtak volna, öntudatlanul, messze az élettől? Hamupipőke szolgaként, megalázva és kihasználva öregedett volna meg? Ki tudja.
A kislányok gyakran álmodoznak arról, hogy ha felnőnek, értük is eljön majd a herceg, és ők is boldogan élhetnek majd, mindenféle küzdelem nélkül, és a felnőtteknek nincs szívük elkeseríteni őket. Hiszen legbelül minden erős nő egy törékeny, apró hercegnő, aki megmentésre vár. Ugyanakkor ezeken a nőkön nem mindig látszik, milyenek is ők valójában, így az Ő hercegük tovább várat magára…
Vagy egy álherceg elidőzik egy kicsit, hogy gyönyörködhessünk féloldalas, ragyogó, vonzó mosolyában, és megbánt, és továbblovagol, olykor-olykor visszanézve, hogy még egyet belerúgjon a már így is összetört és sajgó szívünkbe.
Milyen lenne az élet, ha egyszerre minden az ölünkbe pottyanna, anélkül, hogy egy kicsit is tennénk érte? Sokszor elképzeltük már, de tudjuk, hogy nem lehetséges. Hiszen mindig küzdeni kell azért, amit meg akarunk kapni. Így van ez a hercegekkel is.
Nem más ez, mint álmok tengere. Megálmodunk egy boldog világot, amibe néha túl gyáván menekülünk, ha valami nem úgy történik, ahogy szerettük volna. Várat építünk belőlük, de aki be is költözik, néha elfelejt élni.
Az én váram felépült. Megálmodtam, és tudtam, hogy ide elbújhattam, ha valami baj ért. Ha kicsit is elveszettnek éreztem magam a világ zűrzavarában, akkor sem keseredtem el, hiszen tudtam, hogy van hova mennem, ahol vár rám a nyugalom.
De egy napon eltűnt a világom. Eltűntek a rózsák, a harmatos fű, a fák, a csicsergő madarak, a padok, és a nap sem fénylett többé. Egyedül maradtam a sötétségben. Aznap néhány könnycsepp pergett le az arcomon, hiszen tudtam, hogy vége, hogy nem menekülhetek ide többé. Nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam előkotorni a rég elveszettnek hitt optimizmusomat. Úgy gondoltam, és még most is úgy gondolom, hogy teljesen céltalan belegondolni, mi lesz a jövőben. Most már tudom, hogy van, aki mellettem áll, és az a tény, hogy nem leszek egyedül a jövőben, megnyugtatott.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak – így végződik minden szép tündérmese. A hercegnő beköltözik a királyi kastélyba, férjhez megy, és örökké egymás szívében élnek. De az élet nem egy tündérmese, és nem egy álomvilág. Ez maga a valóság…

Tavaszköszöntő

Mostanság a kolim újsága, a Koliszáj szerkesztői közé tartozom, írogatok nekik mindenféle témával kapcsolatban. Legutóbbi cikkem a tavasz érkezéséről szól.

Tavaszköszöntő

(A Tavasz kiszabadítja a virágokat, hogy színesre fessék a nevető földet.

Reginald Heber)

Amikor tél van, szinte olyan, mintha nem is lenne igazi élet a földön. A fák elvesztik lombkoronájukat, a füvet és az apró virágokat, növényeket hótakaró fedi. Az apró és nagyobb állatok menedéket keresnek maguknak a hideg elől, és még az emberek sem merészkednek annyit a szabadba, mint egy tavaszi délutánon. Az emberek is meleg házaikba zárkózva várják meg, hogy újra kisüssön a nap, és rügyezzenek a fák, zöldbe boruljon a táj.

A tavasz olyan, mint az újjászületés, egy új élet kezdete. Télen a táj halottnak tűnik, de mégis tudjuk, hogy amint eljön a tavasz, újra lélekkel töltődik fel a természet. Tudjuk, hogy a hótakaró alatt megbújik az élet, és csak arra vár, hogy elég ereje gyűljön ahhoz, hogy áttörjön.

Mindig is kedvenceim közé tartozott a hóvirág, az első virág, amely a tavaszt köszönti. Mennyi erő lakozhat egy ilyen picike virágban, hiszen törékeny, picike szárával már a hóréteg alól is előbújik. Ugyanakkor mégis lágy, és szép.

Mikor megjelennek az első napsugarak, mikor a fák első rügyei kipattannak, az emberek újra kedvet kapnak ahhoz, hogy a szabadban töltsék idejüket. Egyre több és több sétálgató, boldog embert látunk a parkokban, az utcán. Hihetetlen, hogy akár egyetlen nap mennyit változtathat a világon. Hiszen egyik délután még borult, esős az idő, de másnap reggel már hétágra süt a nap, a hőmérséklet is emelkedik.

A tavasz tehát új élet. De ilyenkor feltűnően vidám is minden. Nevetés, madárcsicsergés tölti be a csendet, a virágok megjelenése is jobb közérzetet biztosít. Sokkal szívesebben viseljük a napok monotonságát, ha tudjuk, hogy délután végre a szabadban lehetünk, hiszen jó idő van.

A tavasz szeszélyes, de mégis szeretjük, talán pont ezért, mert kiszámíthatatlan. Egészen májusig nem lehetünk biztosak abban, hogy melyik nap lesz jó, és melyik nap lesz rossz idő.

De mégis… úgy gondolunk a tavaszra, mint egy gyermek születésére. Évről-évre egyre újabb szépségekkel kápráztat el minket. Nevetés, boldogság vesz körül minket, és minden a szivárvány ezer színében pompázik. Lehet ezt nem szeretni?