Szeretkezz, ne háborúzz!

Tweet

Harry Potter fanfiction még 2008-ból :)

Szeretkezz, ne háborúzz!

- Potter! Egyszer látnám azt, hogy nem átkozódtok Perselusszal! - rontott a drága Evans nekem. Igaz, egy kicsit váratlanul ért ez a hirtelen támadás, de annál nagyobbat mosolyogtam rajta. Szinte tüzelt a tekintete, csoda, hogy nem füstölt a füle.

- Ne légy mérges, szépségem, árt az arcocskádnak! - mondtam vigyorogva, majd feltápászkodtam a földről. A cikeszt, amit dobáltam, a fa alatt hagytam, vagy megtalálják, vagy nem. Majd találnak maguknak másikat.

Elszántan lépdeltem a fújtató Lily felé, egészen közel, és látszott, hogy szinte beleremeg a közelségembe. Ah, és még meri azt mondani, hogy egy kicsit sem tetszem neki. Felnézett rám, és azt hiszem, hogy elveszett a szemeimben.

A gyönyörű téli napsugár melegét éreztem feltűrt ingem mentén, a karomon. Még csak néhány madár merészkedett vissza délről, azok csicseregtek. Az ég ragyogott, mintha már csak nyár lenne. Bárcsak már nyár lenne! Így is fura volt, sosem volt még januárban ilyen meleg.

- Nem… vagyok… a szépséged - hebegte. Úgy tornyosultam fölé, mintha körülbelül két fejjel magasabb lennék, pedig ennek csak a felével. De ő egy kicsit összegörnyedt, távolodni próbált, viszont nem sikerült neki. - Miért bántod mindig Pitont? Mit ártott neked? - kérdezte végül, mikor uralmat nyert az izgatottsága feled. Aj, de imádom ezeket a kérdéseket. Mintha nem lenne alapvetően egyértelmű, hogy nem én bántom őt, hanem ő engem.

- Már elmondtam, hogy ő kezdi, nem? Egyébként, vele az a baj, hogy él. Mintha már ezt is mondtam volna. Különben is! Mit legyeskedik mindig körülötted? - Legyek féltékeny, vagy ne? Ki tudja…

- Közöd, Potter? Nem vagy a pasim, sem pedig az anyám, hogy tudnod kellene róla…

- De még lehetek! Mármint a pasid. Az anyád nem, mert akkor nem tehetném meg ezt - mondtam vigyorogva, majd se szó, se beszéd, megcsókoltam, méghozzá a száján, és eléggé vadul.

Jó volt ízlelni az eper ízű ajkakat, de nem tarthatott sokáig. Nem csókolt vissza, sőt, elhúzódott, és lekevert egy jókora pofont. Ember! Ez csattant, de rendesen.

- - -


Hogy merészeli? Ki mondott neki olyat, hogy valaha is megcsókolhat? Nem mondom, hogy nem édes, ahogy a vörösödő arcát simogatja, masszírozza, de akkor is… Elegem van abból, hogy mindig az akaratom ellenére csókolgat! Hogy nem bírja megérteni, hogy én nem akarok tőle semmit?

Jaj, legalább a születésnapomat ne felejtette volna el. Barátok vagyunk, vagy mi. Nem a legjobbak, de nagyjából azok. Ha kell, tudunk mi illedelmesen is beszélgetni, csak ne lenne annyira egoista majom. Legalább ma, a születésnapomon ne.

- Húzz a tudod hová, Potter! Gyűlöllek! - mondtam, nyelvet öltöttem, majd elszaladtam, egyenesen a kastély irányába. Nem értem, miért, de könnycseppek csorognak végig az arcomon. Vagy életem legjobb, vagy legrosszabb húzását tettem most. Mármint a pofonnal és az utolsó szavammal.

Elértem a hatalmas ajtót, és még vetettem egy újabb pillantást Potterre, aki - kifejezetten fura módon - egy elsőssel játszott. Már mindketten seprűn ültek, és úgy tűnik, hogy nem csak terelőnek jó, hanem fogónak is jól beválna, ugyanis a cikesz elkapását tanítgatta a fiúnak. Könnyen túltette magát a kis afférunkon.

Letöröltem az arcomról a könnyeket, és úgy döntöttem, inkább a könyvtárban töltöm a délután további részét, McGalagony professzor rengeteg házit adott, és valahogy nehezen megy a mostani anyag. Nem beszélve Lumpsluck professzorról. Kedvelem, kivéve, mikor ilyen nehéz bájital főzéséből kell esszét írni.

- - -


Ha elment, hát elment, nincs mit tenni. Elutasító, de teszek én majd még ez ellen. Hadd higgye csak, hogy nem is emlékszem, hogy ma van a születésnapja. Annál nagyobb lesz majd a meglepetés számára! Mindent előkészítettem, pontosabban előkészítettünk Remusszal. Siriusban ilyen téren nem lehet megbízni.

Hol egy csajjal kavargat, hol eszik, hol pedig alszik. A napja ebből a három tevékenységből áll, no, néha csatlakozik hozzá a szex is, de ha szerencsés a csajozás téren. Szóval ő nem az a romantikus alkat. Minden nap más csaj, maximum minden héten. Ez azért túl sok.

- Tony! Mára elég lesz, már késő van, lassan mennem kell - kacsttam kis barátomra, aki nevetve jött, hogy magával vigye a cikeszt. Még szép, hogy nem fogom elkérni. Mit mondtam volna? Szeretnék egy elsősökkel edzeni, hogy bekerüljön a csapatba jövőre? Tudom, hogy szegénykémet csak akkor veszik majd be olyan fiatalon, ha nagyon jó, különlegesen jó játékos. És mivel jövőre már nem lesz itt Chris, ezért itt az alkalom, hogy új fogót keressünk.

- Köszi, James, olyan jó, hogy te gyakorolsz velem. Hiába kértem Siriust, azt mondta, hogy nagyon elfoglalt.

- Hagyd csak, neki mindig van valami dolga - nevettem. Máskor is szívesen jöhetsz hozzám. - Mondjuk holnap? Nekem is jól jön majd egy kis edzés. Akár a pályára is lemehetünk, nem kell mindig itt a tóparton játszadozni!

- Még egyszer köszönöm, James, és rendben van. Holnap este… hatkor? Az jó lesz?

- Naná! Tudomásom szerint nincs más programom. - Nincs is. - Most már tényleg mennem kell, randim lesz - nevettem Tonyra.

- Sok sikert, lassan nekem is lesz már!

- Hamar kezded, öcskös! Ki a szerencsés?

- Még titok - kacstt ezúttal ő. Eliramodtam a kastély felé, hogy megkeressem Remust. Remélem, hogy a klubhelyiségben bujkál, és minimum Aliciát boldogítja, vagy az én randimat szervezi. Vagy mindkettő.

- - -


Remus rettentően somolygott, mikor elmentem mellette, hogy felballagjak a hálótermünkbe, és ott töltsem az estét, tanulással. Ha nem tudnám róla, hogy normális, pedáns prefektus, akkor azt hinném, hogy sántikál valamiben, aminek nagyon nagy valószínűséggel köze lehet a mi drága ki Potter barátunkhoz.

Beléptem a hálóterembe, ami tök üres volt. Fura, a csajok általában ilyenkor itt tartózkodnak, a nap pasikban gazdag eseményeit taglalják. De most… itt valami nincsen rendjén. Egy levél hever az ágyamon.

Kövesd a rózsák útját, és rátalálsz arra, amire vágysz.

Ki a fene ír nekem ilyet? Mihez jutok én el? És milyen rózsák útját? - gondolkodtam. Lenéztem a lábam alá, és most vettem csak észre, hogy rózsaszirmokon taposok. Eddig nem is láttam! Esküszöm, hogy mikor beléptem, itt még egy darab szirom sem volt! Megőrültem.

Istenem, add, hogy ne legyen benne Potter keze, csak add!

De elindultam. Végiglépkedtem a hálótermen, a folyosón, az egész klubhelyiségen, ami mostanra teljesen kiürült. Az ég áldja már meg őket, mondjon valaki valamit!

Kiléptem a portrélyukon, a Dáma pedig somolyogva nézte, ahogy feljebb indulok, egészen a hetedik emeletig. Továbbmentem, majd egy régi szobor mellett álló ajtóra révedt a tekintetem. Na, ez eddig nem volt itt!

A levelet még mindig a kezemben tartottam, és most magam elé tartottam, hogy újra elolvashassam. De ezúttal már egy másik szöveg állt rajta.

Lépj be, s felhagysz minden gonddal, szerelmedre találsz.

Benyitottam. Egy gyönyörűen feldíszített terembe értem, középen asztal, rajta egy minimum háromfogásos vacsora, az asztal két végén egy-egy szék. A falon egy hatalmas felirat: Boldog születésnapot, drága Lily! Még jobban körbepillantottam, és egy baldachinos ágyat pillantottam meg, rajta pedig Potter feküdt.

- A kur… - nyeltem el egy szitkot. - Mi a halált keresel itt, Potter? Mi ez az egész? - Hát, ha nem láttam volna meg az ágyat, talán még szép is lett volna. De megláttam. Miért? Miért kell neki mindig mindent elrontania?

- - -


Itt van, megjött, de valami nem tetszik neki, látszik rajta, mikor meglát az ágyon. Mi baja? Talán nem elég szép? Pedig direkt neki kívántam baldachint, tudtommal szereti.

- Én is szeretlek - mondtam nevetve az elfojtott káromkodása után.

- Persze. Ennél romantikusabbat nem tudtál volna?

- Mi hiányzik még, bogaram? Pezsgő? Eper, szőnyeg? Kandalló? Csak kívánj, és teljesül!

- Szép is lenne, ha csak vacsoráról lenne szó. Baráti vacsoráról - tette hozzá, mikor meglátta felcsillanó szemem. Most mi van? Nem akarok én semmi rosszat. A szex természetes dolog két szerelmes között, főleg ennyi idősen.

Megint elindultam felé, akárcsak néhány órája. Mit ne mondjak, ennek sosem tud ellenállni. És mondom, megint nem mozdul, mint akkor, kora délután. Nem hátrál, semmi.

- Én tényleg szeretlek - duruzsoltam a fülébe, mielőtt végigcsókoltam volna a nyakán. A kezében tartott cetli, amit tőlem kapott, a földre hullott, de nem izgatott, amint látom, őt sem túlzottan. Észrevette már a pólómat? Szép kis felirat díszeleg rajta, ami talán most még igaz is lehetne ránk.

- Szeretkezz, ne háborúzz? - kérdezte suttogva. - Mi ez?

- Csak egy póló, rajta egy mondattal. Miért nem igaz? Jobb kellemes elfoglaltságokkal tölteni a napot, mint arról hallani, hogy háború van a világban. Vagy te nem ezen az állásponton vagy? - fordultam vele szembe.

- De, de azt gondolom, hogy ennek most semmi köze a világban dúló háborúkhoz - suttogta szelíden. És megcsókoltam. Ráhajoltam az ajkaira, hevesen ízleltem, mintha az életem függne a cseresznyepiros, eper ízű ajkaktól.

- - -


És megcsókoltál. És én viszonoztam. Nem tudtam mást tenni, az eszem, a testrészeim nem engedelmeskedtek a szívemnek. Ha most beszélni tudtam volna, egyetlen egy szót ordítottam volna: SZERETLEK!

Felkapott az ölébe, és megával vitt az ágyhoz… de én… én még senkivel… de te ezt talán nem tudod.

- James - állítottam meg egy percre a nyakamon játszadozó nyelvedet.

- Tudom, Lil, tudom. Még én sem - nyögte. Na, ez meglepett. Ahhoz képest, hogy mennyi lánnyal cicázott már… még eggyel sem feküdt le? - Na, ez meglepett, ugye? - mosolygott negédesen. - Megesküszöm a saját életemre, hogy még senkivel nem voltam együtt úgy, bár már tervbe volt véve. De téged szeretlek már tavaly óta. De kérlek, ne mondd, hogy nem akarod, itt, most, velem.

Nem válaszoltam, csak újra megcsókoltam. Most már tudtam, hogy elvesztem. Sőt, már akkor elvesztem, mikor közelebb lépett hozzám a „Szeretkezz, ne háborúzz!” feliratú pólójában, ami most már mellettünk hever a földön.

Sosem vettem még észre igazán, milyen kidolgozott, izmos mellkasa van. Csak most, mikor az enyém lehet.

Gyorsan - talán első alkalomhoz képest túl gyorsan - tűntek el rólunk a ruháink. Gyermeki ügyetlenséggel, de mégis hatalmas szenvedéllyel simultunk össze, immár egészen meztelenül. Egyik keze az arcomon pihent, néha-néha végigsimított rajta, de a másikkal bejárta az egész testemet, minden egyes porcikámat megbizsergette az érintése, egészen libabőrös lettem.

Én a nyakát, az arcát, a száját csókoltam, ahol csak értem. Szeretem.

Remegve nézett rám, mikor belém hatolt, de rajtam egy csipetnyi félelmet, bizonytalanságot sem fedezhetett fel. Nem, mert biztos voltam benne, hogy ma jót cselekedtem. Akkor, azzal a szóval, hogy gyűlölöm, azzal rosszat.

- Szeretlek - suttogtam gyönyörtől mosolygó arcon, mire újra és újra megcsókolt.

- - -


Szeretkezz, ne háborúzz. Ez a mondat hozta meg a sikert. Nem a vacsora, nem maga a születésnap, sem pedig az ötlet. Maga a mondat. Szeretkezz, ne háborúzz. És igaz. Szeretkezni sokkalta jobb, élvezetesebb elfoglaltság, mint folyton folyvást egymást ugratni, és egymással veszekedni.

- Boldog születésnapot, angyalka - suttogtam a fülébe, majd belecsókoltam a nyakába. Elmosolyodott, és még a lehetőnél is jobban hozzám bújt a takaró alatt, meztelen testének minden egyes porcikáját hozzányomva az én testemhez.

- Igazad volt, tényleg helyes a mondat, minden értelemben. - 17. születésnapom legszebb ajándéka volt ez. A szerelem.

Szeretkezz, ne háborúzz! - jelent meg a Lily által leejtett cetlin, örökre beleégve a papírdarabba. Eltéphetetlen, letörölhetetlen arról…

Vissza akarlak, és vissza is foglak kapni!

Tweet

Körülbelül ezermillió évvel ezelőtt írtam, talán a nem fanfiction pályafutásom legelső műve...

Vissza akarlak, és vissza is foglak kapni!

Már egy hónapja szakítottam vele, de annyira megbántam, mint még soha semmit. Hogy engedhettem el a világ legjobb, legkedvesebb nőjét? Vele egyszerűen minden csodálatos volt. Olyan sokáig vártam rá, és amikor jött… az maga volt a tökély. És én hülye… egy kicsit ellaposodott, az egész néhány napig tartott, de én mégis megelégeltem. Már éppen kezdett volna újra lángolni a dolog, mikor kimondtam. Hogy lehettem ennyire nagy marha?
Megpróbáltam beszélni vele, de nem volt hajlandó még csak hozzám sem szólni. Ennyire megsértődött volna? A fenébe! Miért nem tudom megérteni a női agyat? Miért nem tudok egyszer az életben megtartani egy nőt, akit úgy szeretek, mint azelőtt senkit? 28 éves vagyok, és már kétszer eljegyeztem valakit. És mindkétszer elvesztettem, úgy érzem, a saját hibámból. Elvégre megcsaltak, mindkét alkalommal, mi más lehetne az oka, ha nem én? Bennem van a hiba, azt hiszem, meg vagyok átkozva.
Gabyval még nem jutottunk el az eljegyzésig, de már tényleg nagyon közel voltunk hozzá. És tudtam, sőt, még most is tudom, hogy mindenképpen ő számomra az igazi, nem kell tovább keresgélnem. És egy hülye szeszély miatt mégis szakítottunk. De vissza fogom szerezni!
Elhatároztam, hogy buszra szállok - a kocsim szervizben van, eljött a műszakiztatás ideje - és felkeresem. Az e-mailekra, a telefonon hagyott üzenetekre nem reagál, ezért személyesen keresem fel, hátha úgy nem fogja az orromra csapni az ajtót.
Útközben az MP4 lejátszómat hallgattam. Már épphogy harminc éves vagyok, de nem tudok leszokni az ilyen eszközökről, imádok zenét hallgatni. Jól esik, főleg utazás közben. Legalább nem kell a külvilág szörnyű zajaira figyelnem. Ordítozó emberek, zajos autók és járművek… csak a zenét hallom.
Gaby kedvenc számai. Rátettem őket, hogy hallhassam. Közös számunk csendül fel a fülemben a fülhallgatóból: Alicia Keys No One című száma.
Több elsőnél szólt ez. Az első csóknál, sőt, még akkor is, mikor először szeretkeztünk, az is a lakásán volt.
Gondolatban már többször lejátszódott bennem, hogy mi fog történni Gabynál, de a vége mindig az lett, hogy elhajtott. Elég pesszimizmus szorult belém, tudom.
A busz nem messze Gaby házától állt meg, 100 métert kellett gyalogolnom, hogy a házhoz érjek. Nagy, modern épület volt, tele üveggel. Nagyon szerette, ha van kilátás, és ha világos van, és ezt nem halvány színekkel, hanem ablakokkal oldotta meg.
26 éves, és jól menő ügyvédnő, pénze tehát van egy ekkora ház fenntartására. De talán túl egyedül érzi magát benne, ezen akarok változtatni azzal, hogy visszaköltözöm. De ehhez az kell, hogy kibéküljünk.
Megnyomtam a fekete ajtó melletti csengőt, és fél perc múlva a szőkésbarna szerelmem nyitott ajtót.
Gyönyörű volt, mint mindig, könnyed, zöld ruhát viselt, szeme csukva volt, meg sem nézte, hogy ki áll előtte, magához húzott, és megölelt.
Enyhén szólva meglepett a reakciója, de nem esett rosszul. viszont miért nem vette fel a telefont? Miért nem írt e-mailt, ha most így reagál?
- Bocsánat, Chris, azt hittem, hogy nem te vagy, mást vártam - mentegetőzött, majd elpirulva fordította el a fejét. - Mit akarsz? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában.
- Beszélnem kell veled - jelentettem ki. - Nagyon fontos - tettem hozzá, mire félreállt, és beléptem a napfényes előszobába, ahonnan pedig a nappali felé vettem az irányt, de önkéntelenül is az étkezőbe pillantottam, ahol gyönyörűen megterített asztal állt. És nem engem várt.
- Csak kérlek, hogy siess, mert randim van - mondta. Csalódottan néztem vissza rá. Hát máris elfelejtett volna? Elfelejtett két és fél évet?
- Randid? Kivel?
- Karllal. Már két hete randizgatunk.
- Szóval két hete - vetettem oda nemtörődöm stílusban, de a szívem olyan hevesen vert, még pedig a düh miatt, amit közös barátunk - bár annak már csak nagyon nagy jóindulattal nevezném - iránt éreztem. Most azonnal képes lettem volna kinyírni. - Őt vártad öleléssel? - néztünk egymásra, de egy apró és gyors bólintás után el is fordította a fejét.
- Mit akarsz? - kérdezte ismét.
- Azt hiszem, ez most már tárgytalan - fordultam meg, hogy elhagyjam a lakást, de hűvös tenyerét az alkaromhoz érintette és megállított.
- Mondd el, kérlek! Nem hiszem, hogy hiába tetted meg ezt az utat, azok után, hogy szakítottunk…
- Mondtam már, hogy tárgytalan, Gaby, ha te már Karllal vagy.
- Miért?
- Nagyon okos nő vagy te, tudod nagyon jól, hogy miért - mosolyogtam, de lerítt rólam, hogy erőltetett volt. - Vissza akartalak kapni, de látom, hogy te már nem engem akarsz.
Újra megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. Kinyitottam, de még visszanéztem egy pillanatra. Néhány fekete könnycsepp szántotta végig az enyhén napbarnított bőrét, a szokásosnál is természetesebbnek mutatva azt. Mindig is mondtam neki, hogy jól állnak a könnyek.
- Most még megállíthatsz. Ha megteszed, ha nem, tudd, hogy szeretlek, és tudom, hogy te is engem. Bárkinek, bármit mondasz, ideig-óráig magadat is becsaphatod, de mi mindig szeretni fogjuk egymást - hadartam, majd kimentem, és bezártam a fekete ajtót. Örökre kiléptem az életéből, egy ilyen érzés járta át a szívemet.
Enyhe, nyári szellő csapta meg az arcomat, és borzolta fel a szőke hajamat. Szippantottam egyet a rózsaillatú levegőből, ami rá emlékeztetett, majd leléptem a járdára, hogy ismét a nem messze álló buszmegálló felé vegyem az irányt…
De egy lágy, már-már angyali hang megállított.
- Igazad van! - kiáltotta utánam Gaby az újra nyitott ajtóból. - Tényleg téged szeretlek, Chris! - Több járókelő is az én reakciómat figyelte, én pedig mindent magam mögött hagyva futottam a már síró Gaby felé, karjaimba zártam, és megcsókoltam.
Behátráltunk a házba, még az ajtót is nyitva felejtettük, de ez egy igazán nyugis környék, nincs mitől tartani. Közben egy pillanatra sem váltunk el egymástól, már csukott szemmel is megtaláltuk a hálószobát.
Ezt a szenvedélyt hiányoltam én, ami most lángol körülöttünk. Ezt, amit most tökéletesen megkapunk. A lenge, nyári inget az ágy végéhez dobta, így tett saját ruhájával is. Sortomat magamról húztam le, de előtte még újra forró csókban forrtunk eggyé.

* * *

És tényleg ez volt, ami ellapult az utóbbi időben. Ez hiányzott, ilyen volt az elején, mint most. Most minden rendben. És azt hiszem, hogy ezt akár békülésnek is nevezhetem.
- Szeretlek - súgta a fülembe.
- Én is - adtam puszit a homlokára.
- Hahó! - hallottam egy hangot a folyosóról. Ismerős volt, de hirtelen nem tudtam hová tenni. - Nyitva volt az ajtó, gondoltam, bejövök! - Ez Karl! És épp ide tart… - Bébi! Gaby, itt vagy? - nyitott be a háló ajtaján. Felpillantottam a már ülő páromra, aki ijedten méregette a belépő Karlt. - Ribanc! - suttogta, de mindketten jól értettük, majd elhagyta a szobát, gondolom, a házat is. Dühösen kaptam magamra a földön heverő ágytakarót, hogy valamivel eltakarjam a testem, és utána futottam.
- Hogy merészelted ribancnak nevezni? - kiáltottam utána, majd megállt. A ház ajtajánál volt, én pedig a lépcső aljánál. Felgyorsítottam lépteimet, majd egy jól irányzott jobbegyenessel löktem ki az ajtón, és becsuktam mögötte.
- Mi történt? - kérdezte Gaby, aki pityeregve ült az ágyon, még mindig meztelenül. Karcsú alakján még mindig, ennyi idő után is megpihentettem a szemem. Gyönyörű.
- Ne törődj vele. Megkapta a magáét. Soha senki nem nevezhet téged ribancnak, te angyal! - mosolyodtam el, majd boldogan öleltem át. Visszakaptam életem értelmét.

Bűntény a szalagavatón?

Még anno kaptunk nyelvtanon egy feladatot, amin tudósítást kellett írni. Nos... hát én ezt szültem.

Bűntény a szalagavatón?

A november országszerte a szalagavatók jegyében telik a gimnáziumok életében. Így volt ez az Árpád Vezér Gimnázium esetében is, Sárospatakon. Mindenki nagy előkészületekkel várta a végzősök számára fontos eseményt, kicsik és nagyok egyaránt, és remélték, hogy semmi nem ronthatja majd el. Azonban kiszivárgott egy hír, miszerint mégsem megy olyan zökkenőmentesen a készülődés. A szalagok sorozatosan eltűnnek, és ahányszor újat szerez be az igazgatóság, szintén nyoma vész. Vajon sikerül fényt deríteni a szalagok eltűnésének titkára, vagy továbbra is veszélyben marad a szalagavató?

A végzős osztályok kétségbeesetten próbálnak rájönni, hogy mi áll a háttérben. A fiúk nagy része nem foglalkozik a dologgal, ők bíznak a sikerben, azonban a lányok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a szalagavató rendben folyjon le. Szalagokkal együtt, hiszen nincsen szalagavató szalagtűzés nélkül.

-  El sem tudom hinni, hogy ez pont velünk történik meg! – sóhajtozik F.E., egy végzős diák. Arcát tenyerébe temeti, és szipogva folytatja: – Reméltem, hogy tökéletes lesz ez az utolsó nagy bemutatkozás, de úgy tűnik, hogy a mi évfolyamunknak nem ezt rendelték… - Többen helyeslően bólogatnak közben, de senki nem szól egy szót sem.

Az igazgatóság és a tanári kar is értetlenül áll a dolgok elébe. Nem mernek nyíltan beszélni a történtekről, egy-egy sutyorgásból kaphatunk el foszlányokat. Félnek ők is, hiszen mindössze másfél hét van hátra az eseményig, és napról-napra több feltűzendő szalag tűnik el, akárhova is rejtik.

Szerda délután közös összpróba lesz, ahol mindenki ott lesz, és elpróbálja a műsorát, a szalagtűzéssel együtt. Csak remélni merik, hogy minden rendben lesz, de az eddigiekkel a háttérben már semmi jóra nem számítanak.

-  A legfontosabb az, hogy mindenki nyugodt maradjon, és megpróbálja így is kezelni a helyzetet. Ha a „tolvaj” látja rajtunk, hogy egyre idegesebbek vagyunk, akkor minden bizonnyal nem fog megállni – jelentette ki az iskola igazgatója, K. T. – Mostantól kezdve több esetre elegendő szalag van raktáron, egyik sem egy helyen, így megnehezítjük a dolgát.

Az igazgató tehát láthatóan jól kezeli a helyzetet, de a szemén látszik, hogy tart a kudarctól. A rendőrség is belefolyt az ügybe, nyomozást végeznek az eltűnések ügyében, de egyelőre semmi jelet nem találtak arra, hogy ki lehet a tolvaj, vagy hogyan tűnhetett el ennyi szalag egyszerre. A nyomozás vezetője, T. I. is nyilatkozott:

-  Mindent megteszünk annak érdekében, hogy a szalagavató normál rendben zajlódjon le. Őrizzük az összes rejtekhelyet, és a városban is rendőrautók cirkálnak. Nyomozunk, de bizonyítékok nélkül nehéz lezárni egy ügyet, és ez jelen esetben is így van. Sajnálom, de míg a kutatás folyik, többet nem mondhatok – hadarja, majd visszamegy a társaihoz, és az új fejleményekről faggatja őket.

A szülők is izgatottan várják a szalagavatót, néhányan optimistának tűnnek, de vannak, akik félnek, így nyilatkozni sem mernek.

-  Miből gondolja, hogy ilyen könnyen lezárják majd az ügyet?

-  Úgy vélem, ez csak egy utolsó nagy tréfa az egyik végzős részéről, és csupán viccnek szánja az egészet – mosolyog D. K., egy szülő.

-  De az miért van, hogy nem vallja be, mikor már a rendőrség is nyomoz? Nem gondolja, hogy… bárkiről is van szó, csak nagyobb bajba kerülhet?

-  Az lehet, de én még továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy ez egy poén. Rendőrség ide, vagy oda, nem hinném, hogy komoly dolog lenne a háttérben – nevet fel, majd továbbáll ő is.

Bár mindenki ilyen könnyen kezelné a helyzetet, sőt, bárcsak ilyen könnyű lenne a helyzet! De sajnos mindig minden dolog hátterében áll valami, vagy valaki, így ennek is. És az biztos, hogy nem egy tréfa, attól már sokkal komolyabb mederbe fordult az ügy.

-  Én sem gondolom, hogy mindez vicc lenne – helyesel az igazgató. – A rendőrség mindent megtesz, bízzuk rájuk az ügyet, és reménykedjünk, hogy a tolvajban van annyi mersz, hogy beismerje a tetteit. A szalagoknak mindenképpen elő kell kerülniük, illetve nem szabad engednünk, hogy még több eltűnjön.

Senkinek semmi ötlete nincs a tolvaj kilétét illetően. Ha valaki tud is valamit, akkor egész ügyesen titkolja, ugyanis a rendőrség is tanácstalannak tűnik az ügyet illetően, akárcsak a tanárok és a végzősök. Ki akarhatja tönkretenni az alkalmat? Kinek származhat érdeke abból, hogy a végzősök bálja fuccsba menjen? És vajon sikerül-e mindent tökéletesre megszervezni ennyi kevés idő alatt? Vagy további szalagok tűnnek el, esetleg komolyabb dolgok történnek az elkövetkező héten, és a szalagavatónak vége? Kívánjuk, hogy fény derüljön az iskola eddigi legnagyobb rejtélyére!