Mi búcsúzunk...

Mi Búcsúzunk…

Olyan fura. Mindjárt vége. Itt állunk a nyár küszöbén, és lassan búcsúzásra kényszerít minket az idő. Noha nem örökre, de mégis fájón. Hiszen visszaérünk mi még, nem is egyszer! Most mindenki keményen hajt, az utolsó erőfeszítéseket tesszük egy-egy jobb átlag/jegy érdekében.
De mégis… kiszakad egy darab, hiszen csak egyszer tízedikes az ember, ahogy mindent csak egyszer csinál először. Jobb esetben. Fura lesz, hiszen újra és még jobban beleszoktunk egy közösségbe, kilenc és fél hónap szinte minden egyes napját együtt töltöttük, és most két és fél hónapig alig, vagy egyáltalán nem látjuk egymást. Milyen lesz majd visszatérni, újra látni egymást a változásokkal együtt? Ez még a jövő zenéje.
Emellett, ha mi így érzünk, ha én így érzek, akkor mi járhat a végzősök fejében? Többségük talán többé nem is találkozik a másikkal. Összerázódtak a hosszú évek során, és most mind-mind szétszélednek. Nem lennék a helyükben. Most még nem vagyok kész.
A búcsú összetett érzés. Egyszerre szomorkás, hogy meg kell válni a régitől, a megszokottól, a szeretettől, de ugyanakkor izgalommal tölt el az új iránti várakozás. Ezt még nem nekem kellene írnom, tudom. De ez mindenki számára fura, nincs, akit hidegen hagyna. Egy újabb búcsú, újabb veszteség, valami más. De valami jó. Én már várom!