Egy kis élet.

Tweet
Megint csak rég volt már olyan pillanat, amikor betekintést nyerhettetek egy picit az életembe, de hát, a nyár nem telt túlzottan izgalmasan.
Egészen mostanáig folyamatosan vezetni jártam már három hete, tegnap voltam vizsgázni forgalomból, és örömmel jelenthetem ki, hogy megvan a vizsgám. Mostantól én is boldog tulajdonosa lehetek majd egy fontos iratnak, amit úgy hívnak, hogy jogosítvány. Már nagyon régen ez volt minden vágyam, alig hittem, hogy végre úgy ülhessek a volánhoz, hogy én vezetek, senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy van-e jogosítványom, senki nem mondhatja azt, hogy most megbüntetünk, mert nem szabadna ezt csinálni. Alig várom már. Ez számomra egyenlő lesz a szabadsággal...
Aztán egy ideje már próbálom felfogni, hogy vége a Harry Potternek, de még mindig nehezen megy. Nehéz elszakadni egy ekkora erőtől, ami vonz magához, és ami oly hosszú éveken át remek élményeket nyújtott.

Újraolvasom a könyveket, képeket nézegetek, videókat, fanficet írok... próbálom magamban tartani a rajongást, és bevallom, sokkal könnyebb, mint gondoltam. Azt hittem, nem vagyok elég erős hozzá, nem elég erős a szeretetem, de eléggé alábecsültem magamat.
Meg hát... mindjárt vége a nyárnak. De nem akarom. Én még több szabadságot akarok, nem azt, hogy a suli megint tönkretegye tíz hosszú hónapomat az évből... márpedig érzem, hogy ez lesz...
Még jelentkezem, ígérem!

Önmarcangolás

Tweet

Önmarcangolás
Ajánlott zene: The Fray – You found me
Az Odúra csönd borult. Az emberek szellemként járkáltak a házban, alig-alig jöttek ki szobáikból. A fiú az ágyon gubbasztott, napok óta nem beszélt senkivel. Feltornyosult halmokban hevertek mellette a Reggeli Próféta legutóbbi számai, és az ebédhez sem nyúlt. Sőt, az előző napi vacsorához, és az egész napi ételhez sem.
Hermione lépett be hozzá, egyenesen leült mellé az ágyra, és magához ölelte, majd halk zokogásba kezdett.
- Nem csinálhatod ezt, enned kell! Nem teheted, nem ezt akarná Ő sem!
De a fiú mereven tartotta magát. Minden érzelem kihalt belőle, amikor elment, és itt hagyta őket, egyedül, szenvedve.
- Mrs. Weasley félt, hogy valami bajod lesz, ha nem eszel, tudod, hogy milyen, ha rólunk van szó. Mióta nem aludtál? – szipogta.
- Rég – vonta meg a vállát a fiú. – De nincs kedvem aludni. Nincs erőm. Ha lehunyom a szemem, őt látom, és azt nem akarom. Látom, ahogy meghal, és ez kísért, és fáj, és mardos. És én ezt nem akarom.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz. Már csak te maradtál nekem.
- Ne mondj ilyet. Mindenki itt van veled. Mindenki szeret téged.
- De ő nincs itt!
- Tudom. Voltál már egyáltalán a sírjánál?
Megrázta a fejét, és elfordult Hermionétól, a kint tomboló vihart nézni. Ugyanezt érezte önmagában. Egy pusztító zuhatagot, és ürességet. Mindig ott volt neki, amikor szüksége volt rá, mindig mellé állt, ha baj volt, és harcolt vele is, harcolt ellene is, ha épp ez kellett.
- Ne nyúzd magad. Nem te tehetsz róla.
- Te hogy tudod elviselni?
- Kihaltak belőlem az érzelmek. Kihalt belőlem a fájdalom is. Tudom, hogy ott van, nagyon mélyen, de nem engedem, hogy elhatalmasodjon rajtam. Mi ketten mindenkinél jobban szerettük ezen a világon. Gyere velem, kérlek. Egyedül nem merek menni.
- Hermione…
- Tudod, hogy nem csinálhatod ezt örökké! Tudod, hogy egyszer el kell oda menned! És miért mennél egyedül? Miért ne mennél most, velem? Kérlek!
Akaratlanul felállt, megfogta Hermione kezét, és a hátsó kert felé indultak. A vihar megállíthatatlanul söpört végig a vidéken, a villámok másodpercenként csillantak fel, és a dörgés sem szándékozott megszűnni. A kertben egy sírkő állt, merészen kiemelkedve a földből. Mindketten odaléptek elé, és a fiú lerogyott a földre. Végigsimított a feliraton, és zokogásban tört ki…
Ronald Bilius Weasley
1980. március 1. – 1998. június 17.
Gyermek, testvér, barát
Ahol a szíved, ott a kincsed is. Soha nem feledünk, Ron.
Harry felkiáltott. A világ ellene fordult, elvette tőle a legjobb barátját, és ő nem tehetett mást, csak zokogott és ordított…

Van valaki, aki csak rá vár...

Tweet
 Van valaki, aki csak rá vár
A történetet a December Boys című film ihlette

- Tommy! Tommy! - ficánkolt egy alig öt éves fiúcska a sok kisebb és nagyobb gyerek között. Az utóbbi 2-3 évben, akit csak megismert és megszeretett, azt mindet elvesztette.

Minden barátot, mindenkit, akit közel engedett magához, és mindenkit, aki gyerek volt mellette. És most Tommy. Már ő is elment. Ő volt számára a legkedvesebb mindenki közül. Neki minden titkát elmondta. Tudott a rémálomról, ami kínozza a fiút, a zöld fényről, a kígyóarcú férfiról, a női sikolyról, mindenről, amire csak emlékezett arról a végzetes éjszakáról. Egyszóval mindenről, ami ennek a kisfiúnak ezt a létet, ezt az életmódot jelentette.

Mindig voltak barátai, és az itteni „nénik” és „bácsik” is mind kedvesek voltak neki, de már most, öt évesen érezte, hogy ő nem ide tartozik, nem ez az igazi otthon. Valahogy mindig kívülállónak érezte magát e között a sok gyerek között.

Érezte azt is, hogy van valaki a világban, aki csak rá vár, csak őt keresi, de még nem jött el az ideje annak, hogy rátaláljon.

Az észjárása öt éves létére olyan volt, mint egy tíz éves gyereké. Valahogy már most értette az élet dolgait, nehézségeit, hiszen neki már csecsemőkorában bőven kijutott belőle.

Akarja is, meg nem is, hogy elvigyék. Akarja, mert tudja, hogy akkor olyan emberek lesznek mellette, akik akarják és szeretik, és vele foglalkoznak, nem a többiekkel. De van egy oka annak, amiért nem. Mi van, ha nem ő az? Mi van, ha nem az viszi el, akire igazán vár? Akihez igazán tartozik?

Fekete hajához hasonlót még sosem láttak, s ezt az itt dolgozó nők sokszor meg is jegyezték. Kócos volt, leginkább a tarkójánál, de mégis selymes és csodálatos. A szemeiről nem is beszélve. Olyan ragyogóak, olyan igézőek, olyan zöldek, mint a smaragd. Sőt, a smaragd ezekhez képest egy apró homokszem volt. Ez maga volt a csoda, ehhez foghatót még soha senki nem látott. Viszont nem voltak tökéletesen zöldek. Mindkét szemében volt egy-egy alig látható, de mégis észrevehető barna csík.

Valami mégiscsak hibázott eben a tökéletesnek tűnő fiúban. Volt ugyanis egy sebhelye. Egy villám alakú sebhely a homloka közepén. Azt beszélik, hogy a szülei halálakor szerezte, de itt, a Védelemben senki sem ismeri igazán a történetet, amit több ezer gyerek hall nap, mint nap esti meseként. Sem azt, hogy hogyan haltak meg Ők, sem pedig azt, hogy mit tett ez a kisfiú. Senki, kivéve azt a párt, amelyik most érkezett a Védelem falai közé…

A férfinak félhosszú, a kisfiúéhoz hasonló fekete haja volt, a nő ellenben szőke, hullámos hajat viselt.

- Valaki, aki csak rám vár - suttogta a fekete hajú kisfiú, aki a Harry nevet viselte. Valami furcsa melegség töltötte el a testét-lelkét, amikor meglátta ezt a férfit.

- Gyerekek, sorakozó! - parancsolta a házvezető. Ilyenkor mindenkinek indulnia kellett sorakozni, hiszen most választanak.

A kis Harry körülbelül a sor közepénél állt, a többi 4, 5, és 6 éves gyerek között.

- Bemutatom nektek Mr. és Mrs. Blacket - mondta a házvezető.

- Jó napot, Mr. és Mrs. Black! - mondták kórusban a gyerekek.

Mikor a férfi és a nő elérte a kis Harryt, Mr. Black szeme megakadt rajta. A világoskék szemeket mintha könnyek fátyolosítanák el, ahogy a sebhelyet nézi. Majd megfordult, a feleségére nézett, aki bólintott, és elindult a házvezető felé.
- Őt szeretnénk - mutatott a kis Harryre, aki megszeppenve figyelte a történéseket.

- Rendben - bólintott az asszony. - Most elvihetik, de kérem, jöjjenek majd vissza pár nap múlva, hogy az utolsó papírmunkát is elintézhessük! - Kezet fogott a házaspárral, majd Mr. Black elindult a kisfiú felé. A karjára vette, és könnyes szemekkel suttogta a fülébe a már régen várt szavakat.

- El sem hiszed, hogy milyen régen kerestelek már téged. Rád vártam, amióta csak meghaltak. Apád volt a legjobb barátom, és a te keresztapád vagyok. Mostantól pedig fiamként foglak szeretni, és remélem te is elfogadsz apádnak. Mindig megvédelek majd, és vigyázok rád. Szeretlek, kicsi Harry, nem is tudod, mennyire…

- Én is szeretlek téged, papa - suttogta a pici fiúcska, aki életében először talált rá a boldogságra a keresztapja személyében…

Ezt a tizenegy dolgot irigyeljük Harry Potteréktől

Tweet
Az origo egy újabb listát állított össze, ezúttal azt mutatják be, melyik az a tizenegy dolog a sorozatból, ami nélkülözhetetlen lenne a való életben is.
Bevallom, tényleg elég hasznosak lennének...
Tizenegy dolog, amit irigylünk Harry Potteréktől 

TOP Pasik - Ian Somerhalder

Tweet
 A következő alany Ian Somerhalder.

Rá aztán tényleg senki nem mondhatja, hogy nem tartozik a top pasik közé. Jelenleg a Vámpírnaplókban láthatjátok, de elég sokáig játszott még a Lostban, illetve főszerepet játszik a Mezsgye c. filmben is.

TOP Pasik - Matt Lanter

Tweet
Mostantól elég gyakran láthattok majd egy-egy fotót az általam top pasik közé sorolt férfiakról. Teljesen mindegy, milyen sorrendben jelennek meg, nem állítottam fel, egyszerűen csak benne vannak a Topban. :)
Az első, akit megmutatok nektek, Matt Lanter.

 Őt a 90210 sorozatból ismerhetitek, de játszik még ezen kívül a Katasztrófafilm, illetve a Vampires Suck c. filmekben.

Köszönjük, Rowling.

Tweet

 

Edina: "kell egy új valami,amit ilyen megszállottan szeretünk kell."

Én: de nem kapsz. ilyet soha. ehhez fogható nem lesz. kb 8 meghatározó évet töltött ki az életünkből. ilyen nem lesz több. nem tudsz még valamin felnőni, ami megtanít élvezni az olvasást, megtanít hinni a varázslatban, megtanít élni az álmaidat."

Huh.

Tweet
Legyen már vége, legyen már vége! Minden vágyam, hogy nyár legyen, és gondtalanul fekhessek a napon... De még nem... a héten levizsgáztam KRESZ-ből, egy hibám lett a vizsgán, amire büszke vagyok, tehát lassan kezdem a rutint, talán nyár közepén már jogsim is lesz, remélem.
zt hittem, hogy lenyugszom, ha végeztem, de nem. Itt a nyakamon a törivizsga, a matekvizsga, szóval semmi időm nincs semmire. Hiányzik a nyár, hiányzik a pihenés, hiányzik a szabadság. Két hónap van hátra, de ez lesz életem leghosszabb és legnehezebb két hónapja :S Minden nap töritételekkel kelek és fekszem, és még így sem vagyok biztos magamban semmiben... félek, nagyon félek, hogy hanyasra vizsgázok. LEGYEN VÉGE!
Legalább a fodrászon már túl vagyok. Nagyon el volt töredezve a hajam, szóval megint megszabadultam a felétől, és megint várhatok, mire megnő, de mire megnő, megint le kell vágatnom... olyan szerencsétlen vagyok, de komolyan! Csak legyen már vége az iskolának! Még mindig ezt mondom :) Gondtalanságot akarok!

Egy részen túl

Tweet
Hát, a március nehezén végre túl vagyok, kezdhetek fellélegezni. Az utóbbi három napban Egerben voltam egy országos irodalomversenyen, amin már tavaly is jártam. Most sokkal jobban sikerült, mint tavaly, továbbjutottam a szóbeli fordulóba, elméletileg nagyon jó szóbelit mondtam, de sajnos "kiemelt" helyezett nem lettem, mindenképpen valahol 7-10 között lehetek, 10. volt az írásbelim, de nem tudom, a szóbeli mennyit változtatott rajta. Mindegy, nagyon örülök ennek az eredménynek is, és csudijó három napot töltöttünk Egerben.
A suli is kezd egy kicsit lazulni, most egy nyugodtabb időszak következik, de így is rá kell hajtanom, sok mindenből kellene "javítanom", meg ilyesmi. De remélem, hogy sikerül :)
Tök jó úgy gondolni a napokra, hogy úristen, nem vagyok elhavazva, lesz időm, csak legyen megint hétvége, mert azért nem esett jól megint szombaton hazajönni... :S 

Itt vagyok, még élek.

Tweet
Egy kicsit régen jelentkeztem, lassan már eltelt azóta egy hónap is, de megígérem, mostantól minden visszatér a régi kerékvágásba.
Megvan a komplex nyelvvizsgám angol nyelvből, szóval most már lazíthatok egy kicsit, nem kell annyira rátelepednem. Egész jól sikerült, 78%-os írásbelit írtam. Büszke vagyok magamra, és ilyet tényleg ritkán mondok.
A tanulás egy kicsit alábbhagyott részemről, de mostantól kezdve igyekszem mindent a legjobban kezelni. Letettem egy-két rossz szokásomról is, végre valahára. Jobb ember lettem talán? Remélem. Nem tudom megmondani, de talán. Felismertem pár hibámat, és ki akarom őket javítani. Emellett felismertem végre magam körül az embereket, kik azok, akikre ténylegesen számíthatok. Többször mondtam már ilyet, de ugyanakkor többször tévedtem is. Remélem, utoljára.
Tehát, mostantól újra itt leszek. Lesz mit megosztanom, főleg írást, aztán egy egész ütős könyvkritikával is készülök nektek a héten... :)

Helyzetjelentés

Tweet
Ha túlélem a következő hetet, akkor kijelenthetem, hogy a tél rázósabbik részén túl vagyok végre.
Ma lenyelvvizsgáztam, végre. Alig vártam, hogy eljöjjön ez a nap. Sokkal nehezebb volt, mint számítottam, tehát nem volt könnyű, de annyira nehéz sem - remélem, hogy megvan. Nem akarok előre mondani semmit róla, mert most aztán tényleg nem tudom eldönteni, hogy átmentem-e, vagy sem, csak remélni tudok, hogy nem kell még egyszer mennem.
Jön a felvételi a sulinkban, bent maradok péntek estére, hogy úgymond levezényeljem/levezényeljük az egészet.
Valami extrafáradt vagyok, de hétfőn nincs iskola, szóval van lehetőségem egy picit többet pihenni.
A félévem nagyon jól sikerült, nem tudom pontosan, egy vagy két négyesem van, a többi mind ötös. Még a törim is. És lehet, hogy a fizikám is. Leesett az állam, mikor megtudtam, mert egyáltalán nem számítottam rá, de nagyon örülök, amióta gimis vagyok, most van a legjobb átlagom. Jobb már nem is lehetne, tekintve, hogy az egyik biztos négyes az a matek... amiből szerintem soha nem lesz ötösöm. Nem baj, jó ez így. :)
Alig várom már, hogy nyári szünet legyen... kezd nagy lenni a teher, és ez csak rosszabb lesz, ahogy közeledik az év vége. A felén már túl vagyunk, de jön a fakultációválasztás, év végi vizsgák... uhh.. csak legyen már vége!

Tumblr.

Tweet
Hát, én is eljutottam végre oda, hogy saját tumblrt csináljak magamnak. Nem tudom, hogy mire jutok majd vele, hová, de megcsináltam. :) egy kis angol nekem sem árt néha... :)
HOPEFUL-LAND

Van még remény a boldogságra

Tweet
Romantikus szösszenet egy baráti pár főszereplésével... van kiút a szomorúságból, van remény a boldogságra...

Van még remény a boldogságra

Claire már sírni sem tudott. A mindenét veszítette most el, az embert, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretett.
A szertartás rövid, tömör, és számára szinte alig érthető volt. Édesanyja kezét szorongatta a templom padjainak első sorában, de ő már nem sírt. Édesanyja keményen törölgette könnyező szemét, de Claire csak rémülten, megmerevedve bámult maga elé.
Nem ez volt az, amire számított. Élete legjobb évét árnyékolja be ez a tragédia. Apja elvesztése.
A temetés alatt újra megrendült, elsírta magát, majd elfutott. Elmenekült minden elől, a fájdalom, a család, a terhek elől. Tudta, hogy egy hely van, ahova futhat, egy ember van, aki most segíthet elmulasztani bánatának akár egy csöppjét is.

Ben hazavezetett a temetés után. Kulcsait zsebre vágta, majd egy szó nélkül felment a szobájába, ahol egyedül lehetett. Végignyúlt az ágyán, becsukta a szemét, de minduntalan csak Claire könnyes arcát látta maga előtt. Mivel érdemelte ezt? És Jack? Olyan hirtelen jött a halála.
Beúszott egy kép a gondolataiba. Claire és ő még egészen kicsik voltak. Ben szülei szokásukhoz híven valami külföldi nyaralóban töltötték az idejüket, és Bent a bátyja felügyelete alatt hagyták. Ő azonban nagyon fontos randi előtt állt, állítása szerint élete párjával – mellesleg a kapcsolat alig pár hónapig tartott – így Ben legjobb barátja házába kényszerült. Claire társaságában töltötte a napot, és Jack rengeteget játszott velük. Olyan volt az egész, mintha egy nagy, boldog család lennének. Nem ez volt az első, és nem is az utolsó alkalom. Szinte apjaként tekintett a férfire, aki most elment, elhagyta őket. Egyedül hagyott két, védtelen nőt, és egyedül hagyta őt is, a fiút, akinek az igazi szeretet érzését adta.

Claire is felfutott a lépcsőn, egyenesen Ben szobájába ahová már kívülről ismerte az utat a hatalmas házban. A fiú az ajtó nyílására pattant fel, és szinte fel sem fogta a helyzetet, máris a zokogó barátját érezte karjaiban.
- Claire… édes kicsi Clairem… Ne sírj – suttogta a hajába.
Visszafeküdt az ágyra, és karjaiba vonta a lányt, aki lassan elcsendesült. Hatalmas, kék szemeit a fiúra emelte, aki ébenfekete hajában kalandozott. Claire mindig is szerette Ben szemeit. Barnán csillogtak a nap minden percében, és mintha megnyugvást nyújtottak volna a fájó lelkeknek.
- Miért én? Miért most?
- Nem tudom. A sors akarta így…
- De Ben… én úgy szerettem a papát…
- Tudom, kicsim, tudom. Én is szerettem édesapádat, tudod jól…
Ben alig mert belegondolni, hogy a lány alig múlt el tizenhét éves, mégis milyen kegyetlenül bánt el vele a sors az utóbbi hónapokban. Bátyja bevonult a seregbe, apja meghalt, szinte egyedül maradt. Édesanyja idegösszeomlása sem javít túl sokat a helyzeten.
Világéletében szerette Clairet. Hol barátként, hol többként, maga sem tudta megmondani néha. De a lánynak soha nem mondott el erről semmit. Mindennél közelebb állnak egymáshoz, már pelenkás koruk óta, és soha nem vállalna be semmit azért, hogy ezt elveszítse.
- Ugye, itt maradhatok ma éjszaka? – nézett fel ismét Claire.
- Hát persze. A nagyszüleid majd vigyáznak anyukádra. Menj, mosd meg az arcod, addig én felhívom anyukádat, meg elkezdek főzni valami vacsit. Nyugodj meg, picinke.
A lány bement Ben fürdőszobájába, és végignézett magán a tükörben. Nem volt hiú, soha, de a látvány, amit nyújtott, elkeserítette. Amúgy is fehér bőre most a sápadtságtól szinte halottra vált, hosszú fekete haja még jobban hangsúlyozta. Alakját az egyszerű szabású, fekete ruha egészen törékennyé varázsolta. Leöblítette az arcát hideg vízzel, majd a konyha felé vette az irányt, ahonnan már sülő rántotta illata érződött.
- Köszönöm! – szólalt meg az ajtókeretnek támaszkodva.
- Ugyan, nincs mit köszönnöd. Bárkivel megtenném.
- De velem teszed.
- Megérdemled. Sőt, ennél sokkal többet is. – Claire csak elmosolyodott, erre nem tudott mit mondani.
- Annyira furcsa…
- Mi?
- Hogy soha többé nem ülhetek be vele a kocsiba, hogy elhajtsunk a legközelebbi cukrászdába, hogy meghívjon egy fagylaltkehelyre, hogy nem visz többé a vidámparkba… Tudom, már kinőttem belőle, de soha többé nem olvashat nekem mesét, vagy az unokáinak, meg sem ismerheti majd őket… Olyan fiatal volt még, Ben…
- Szívrohamot kapott, Claire… Nem számíthattuk ki előre, hogy ez lesz… Elmúlt már negyven éves, bárkivel megtörténhet az ilyesmi…
- De miért pont vele? – Újabb könnyek szöktek a szemébe. Ben félbehagyta a főzést, kikapcsolta a gázt, majd közelebb lépett a lányhoz.
- Picinke, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Megtörtént, elmúlik a fájdalom. Én itt leszek veled… - Szorosan magához ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni. Talán nem is akarta.
- Ben? – nézett fel a lány.
- Igen?
- Ugye, mindig velem leszel?
- Mindig, és még tovább – mosolyodott el, majd játékos puszit nyomott Claire pisze orrára. Ajkai picit szétnyíltak, ahogy a ragyogóan kék szempárba pillantott, és egyre közelebb hajolt Clairehez, míg végül csókban forrtak össze.

Egyikük sem tudta, hogy ez csak a körülmények, a pillanat műve-e, vagy már régóta gyülemlik az érzés bennük, de ölelésük egyre szorosabbá vált. Függtek egymástól, és Claire fájdalma mintha egyre jobban kezdene szertefoszlani. Nem tudott arra gondolni, hogy mi történt, sőt, leginkább arra sem, hogy most mi történik. Csak hagyták, hogy sodródjanak az árral. Márpedig most nagyon erős volt az áramlat…
- Claire… - húzódott el Ben először halk sóhaj kíséretében. – Sajnálom… Én… nem tudom, hogy mi volt ez, de…
- De mi?
- Akartam. Nem csak úgy megtörtént. Akartam…
- És? – Ben még mindig szorosan ölelte, túl szorosan ahhoz, hogy a szemébe nézzen.
- Claire, te a legjobb barátom vagy, és nem akarom ezt elveszíteni…
- Szeretlek.
- Én is szeretlek…
- Hát akkor meg? Engedj már el kérlek, látni akarom az arcod, Ben! Szeretlek, és én is akartam. Ha nem akartam volna, akkor nem történik meg, ismerhetsz már elég jól. De akartam, erre vágytam már nem is tudom, mióta, de pont most jött el az ideje annak, hogy ki is mondjam. Nem vagyok az a gyenge lány, akinek néha tűnök, noha most eléggé meg vagyok tépázva…
- Picinke…
- Jaj, ez a név… - Végre sikerült egy picit nevetnie, és újra magához ölelte a fiút. – Ne engedj el többé. Talán te vagy már az egyetlen esélyem, reményem a boldogságra…

Itthon.

Tweet
Hűt. itthon vagyok betegen, de legalább van időm mindenre. Nem mintha nem lettem volna előtte is két hétig pihenőben, de most, hogy közeledik a nyelvvizsga (szombathoz egy hétre), nagyon el vagyok havazva. Minden nap érettségi feladatsorokat oldok meg, általában nem is sikerülnek rosszul, de sokkal jobban félek, mint a szóbeli előtt. Nem akarom elszúrni...
Érdekes ez a hét. Vasárnap visszamentem a koliba, semmi bajom nem volt, erre hétfőre szép kis láz, köhögés, torokfájás, nátha, szóval délután már jöttem is haza. Nem szeretek beteg lenni, ezt kijelenthetem.
Írni akarok, de nem tudom, miről. Holnap meg fog szállni az ihlet, ha kell, akár erőszakkal is, de írni fogok :)


Kezdek visszatérni pár régi szokásomhoz, de ezek nem voltak rosszak, legalábbis szerintem. Néha úgy érzem, megint írnom kellene tovább a fancitiont a Harry Potterhez, amit anno a gimi eleje felé abbahagytam. Azt hittem, úgy is fog menni, de nehezen, mindig volt/van valami, ami elvonja a figyelmemet, leköti az időmet. De nagyon akarom... csak nem tudom, hogy kezdjek megint hozzá. Hogy folytassak... hiszen azóta annyi minden történt már, majdnem két éve nem írtam...
Aztán annak köszönhetően, hogy visszaolvastam pár fejezetet, eszembe jutott, mennyire is szeretem a Simple Plant. Szinte már el is felejtettem, hogy mennyire rajongok ezért a zenéért, mennyire sokat jelent nekem.

Azt hiszem, most, 2011-ben végre véghez viszem a tervemet, miszerint elolvasom Nora Roberts összes könyvét... már nincs sok hátra, és nem is haladok rosszul, főleg, ha szünet van, és nem suli... bár néha az sem kizáró ok :)

BÚÉK

Tweet
Elég tartalmas éven vagyok túl. Ma van 2010 legeslegutolsó napja, és azt hiszem, hogy legszívesebben elfelejteném ezt az évet. Nem azt mondom, hogy az egész egy nagy rakás szar volt, de nagy része igen. Vannak pillanatok, amiket örökre az emlékezetembe véstem, de ugyanakkor vannak, amiket kitöröltem, vagy szeretnék kitörölni.
Az éjszaka folyamán számot vetettem az év legjeiről számomra, és végül is arra jutottam, túléltem. Kész. Vége. Ennyi volt. 2011 csak jobb lehet, ennél biztosan.
Igazából nem tudom, mi változhat azzal, hogy egy új évszámot írunk. Hiszek benne, de mégsem tudom. Mi fog azzal változni, hogy holnap egy új nap indul? Semmi. Egy perc alatt nem történik majd olyan, ami jobbá tenné. Ez hosszadalmas folyamat lesz.
De máris megvan az első fogadalom. 1, változtatni fogok olyan dolgokon, amiket már rég hibának diagnosztizáltak nálam, de eddig nem tettem ellene semmit. magamnak fogom alakítani az életemet, és jobb lesz, mint az eddigi.
Hosszú, de ez az első, és szinte legfontosabb, amit meg kell tennem. Ha nem is 2011-ben fejezem be a hibák "korrektúrázását", de legalább elkezdem a folyamatot. Az is valami, nem?
A második már jó ideje fogalmazódik bennem. 2, Megfogadom, hogy ezentúl előbb gondolkozom, és utána cselekszem, elkerülve ezzel méretes hibákat, amiket már elkövettem eddigi életemben.
Ez is elég fontos. Nem akarok olyan életet, ami tele van tűzdelve hibákkal, noha tökéleteset sem, tökéletes nem létezik az én meglátásom szerint.
3, Nem az első gondolat alapján fogok ítélni. Eddig mindig fontos volt az, hogy mit gondoltam először valamiről vagy valakiről, de nagyon gyakran változott a véleményem, sőt, szinte mindig - és nem indul jól egy kapcsolat, ha először a rosszat veszem észre, és elkerülöm.
4, Többet foglalkozok magammal, kevesebbet másokkal. Ez most talán kicsit önzőnek tűnik, de tényleg, túl sokat foglalkoztam eddig mások problémáival, és néha magamra már egy másodpercnyi idő sem jutott. Ez pedig nem túl egészséges...

Körvonalakban ennyi fogalmazódott meg bennem eddig. Talán lesz több. Talán nem. De ezeket mindenképpen betartom!
BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!

Erre vágyom.

Tweet

“Ott akarok melletted lenni, mikor reggel van,
csak nézni, mikor nyújtózol egy nagyot, ásítasz és félálomban megölelsz s
hozzám bújsz; mindezt ébren- éberen akarom végignézni. Majd kiszáradt száddal,
gyengéden adsz egy puszit a homlokomra és a fülembe durmogsz mint egy maci. Ott
akarok lenni melletted, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér
testeddel mögém állsz, és a nyakamat puszilgatod, mikor én a kávét csinálom a
reggeli zűrzavarban. Ott akarok, lenni melletted miközben elmész és nézni akarom,
ahogyan becsukod az ajtót. Ott akarok lenni melletted, mikor hazajössz,
megölelsz és elmondod, hogy milyen volt a napod. Ott akarok lenni melletted és
nézni, hogy miként nézel rám. Melletted akarok lenni, amikor álmosan iszod a
kakaódat, miközben a TV- ben agybutító műsorokat nézünk és hozzád bújni, akkor,
amikor semmi dolgom sincs és érezni, hogy biztonságot adsz, biztonságot ad
tested melegsége és lágysága. Melletted akarok lenni miközben nevetsz és együtt
akarok veled nevetni és egymáson nevetni; egymás butaságán. Veled akarok lenni,
mikor valami fáj, vagy ha megbántott valaki. Veled akarok lenni, moziba menni, eljátszani,
hogy hogyan ismerkedtünk meg, újra s ÚJRA. Melletted akarok lenni minden este
és reggel, melletted elaludni, hozzád bújni, “miért”- eket feltenni,
mint egy 5 éves kisgyerek. Magabiztosságod mellett eljátszani egy kislányt, aki
semmit sem ért, csak azt tudja elmondani, hogy mennyire szeret és becsül. Nézni
akarom nap, mint nap, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a
parfümöddel. Veled akarok lenni, amikor beteg vagy és megcsókolni téged és nem érdekelne,
ha elkapnám; még ha halálos beteg is lennél. Ha az lennél, akkor addig
csókolnálak, míg el nem kapom, hisz ha elvesztenélek, akkor nem lennék senki
sem. Veled halnék meg, hisz az életem nélküled semmit sem érne. Nem tudnám
elviselni a hiányodat, hisz akkor minden nap arra gondolnék, hogy veled akarok
lenni, minden áldott nap és nézni, hogy mit- miért- hogyan csinálsz. Veled
akarok lenni ráncosan, öreg, ráncos bőröddel is bearanyoznád minden napom, hisz
arra emlékeznék mindig, amikor megismertelek. – Fiatalon.


Hát igen. Melyik lány nem erre vágyik majd egyszer életében? Én is... de vajon teljesül? Lesz-e valaha egy ilyen reggelem, hetem, hónapom, évem? Erre vágyom. Ez most minden kívánságom...

sweet 17.

Tweet

Hát, ez is megtörtént végre az életemben. 17 éves lettem. Szenteste születtem, bizonyos szempontból szerencsés, azonban elég sok hátránya is van, kezdve azzal, hogy soha nem tarthatok egy igazi szülinapi bulit aznap, amikor ünneplem. Ilyenkor kívánom, hogy bár' egy nappal korábban születtem volna. De ez van, ezt kell szeretnem.
Tegnaptól kezdve már számolom a napokat, amik a 18. születésnapomig vannak hátra. Már csak 364. Valahogy azt hiszem, hogy ha számolom, akkor mindig fogom érezni, hogy úristen, már egyre közelebb van.
És ha eljön, akkor bár' kívánhatnám, hogy örökké 18 éves legyek. Szép lenne, bár nem biztos, hogy akarom. Hiszen mi lenne jó abban, hogy örökké élnénk? Vagy végignézni, ahogy mindenki meghal körülötted, vagy megunni az életet, amikor már semmi újat nem tartogat. Jó ez így. Csak az öregséget hagynám ki az egészből. Én nem akarok öreg néni lenni, el sem tudom magamat képzelni úgy. Ha lenne egy kívánságom, ami biztos teljesülne, száz százalék, hogy nem az örök élet lenne - vannak annál fontosabb dolgok is...
Hát, 17 éves lettem én...

Már csak három nap...

Tweet

Teljesen magával ragadott a tél, a karácsony hangulata. Mindjárt itt az ünnep, mindjárt "találkozhatunk" a szeretettel.
Jól esik csupán ülni a meleg szobában, forralt bort iszogatni, és arra gondolni, ezúttal mit tartogat az ünnep.
Bevallom, számomra ez az év legjobban várt időszaka, és nem csupán önzésből, hiszen ekkor van a születésnapom. Nem. Az év, a világ, az élet legszebb ünnepe. Teli csodákkal, amelyek máskor megbújnak.
Alig várom, hogy végre díszítsük a karácsonyfát, sőt, ilyet is ritkán mondok, alig várom, hogy Szenteste beüljek a templomba, és újra és újra, már nem tudom, hanyadszorra hallgassam végig a Szent Születés történetét. De ezúttal nem bánom. Talán felnőttem. Nem. Felnőttebb lettem, inkább így fogalmaznék. Hiszen még nagyon is él bennem a gyerek, akit bámulatba ejtenek a fények.
Nem mondom, hogy olyan igazi ilyenkor minden, mert sokszor csak ámítás, de szeretném hinni, hogy ez az egész karácsonyi felhajtás igazi, valódi. És szeretnék hinni abban, hogy a varázs soha nem fog elmúlni...

Tündérmese

Tweet
Szintén régebbi írás.

Tündérmese?

Egyszer volt, hol nem volt… így kezdődik minden szép tündérmese. A hercegnőt megmenti a szőke herceg, fehér lován, hosszú kardjával levágja a sárkány fejét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
De mi lenne, ha soha nem jönne a herceg? Hagytuk volna aludni Hófehérkét és Csipkerózsikát? Hamupipőke szolgaként, megalázva öregedne meg gonosz mostohája mellett? Ki tudja. Hisz mindig jött a herceg…
Legbelül minden erős nő egy törékeny, aprócska hercegnő, aki megmentésre vár. De sajnos nem minden erős nőn látszik, hogy milyenek is ők valójában, mit takar a kemény külső. Így az ő megmentő hercegük várat magára… Vagy elidőzik egy kicsit, hogy féloldalas mosolyában gyönyörködhessünk, és megbánt, és továbblovagol, olykor-olykor visszanézve, hogy még egyszer beletaposson a már így sem dobogó szívünkbe…
Néha arra gondolok, hogy szeretnék egy esőcsepp lenni. Szeretnék szabadon zuhanni a magasból, hogy a földre essek, s meghaljak, majd minden kezdődjön elölről, újra érezve a szabadság könnyítő érzését.
Mintha egy tőr döfködne belülről folyamatosan. Egy tőr, aminek neve van, egy olyan tőr, ami a hercegemé… és a tőr csak forog és forog… és egyre halványul a világ a szemembe szökő könnycseppektől.
A hercegnők nem tudnak így élni, a hercegnőknek nem SZABAD így élni. Igaz, én nem vagyok hercegnő, de akkor sem bírok így ezen a világon lenni…
Boldogan éltek, míg meg nem haltak… így végződik minden szép tündérmese. A hercegnő beköltözik a herceg kastélyába és örökké egymás szívében élnek, boldogan. Csak egy baj van… az élet nem egy tündérmese.

Szunnyadó hercegnő

Tweet
Még egy régebbi írásom, amit most találtam meg...

A szunnyadó hercegnő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő. De ez a hercegnő nem volt olyan, mint a többi. Egy darabig várta a szőke herceg érkezését, fehér lovon, aki nagy nehezen betoppant az életébe. De a hercegnő elszalasztotta a lehetőséget, ugyanis nem jött rá elég hamar, hogy az ő hercege az a bizonyos kékszemű herceg.

Azonban a királyfi sem volt épp szokványos. Nála makacsabb embert még nem láthatott senki e földön. De a hercegkisasszony rájött, hogy ha nem küzd, akkor elveszítheti a herceget. De nem küzdött eléggé, és a herceg egyszerűen továbblovagolt, magára hagyva a leányt a be nem tartott ígéretekkel és a valóra nem váltott álmokkal, örök álomba merülve.

A hercegnő megpróbálta jól érezni magát a bőrében, és erős, szingli nőnek mutatni magát, de a szíve mélyén még mindig ő volt az alvó királylány.

De az a szív darabokban hevert, összeláncolva egy hatalmas lakattal, aminek a kulcsait a herceg magával vitte, mikor egyedül hagyta a hercegnőt.

A napok monoton ritmusban teltek a királykisasszony számára, az érzései teljesen összezavarodtak. Nap, mint nap látta a herceget, aki amilyen közel volt hozzá, mégis ugyanolyan távol is. Minden egyes ilyen napon, ha néhány percre is, de mocorogni kezd az alvó királylány, és reménykedni kezd, hogy a herceg talán mégis visszafordul a hófehér lován, s a hercegnő megkapja a hőn áhított ébresztő csókot…