Van még remény a boldogságra

Tweet
Romantikus szösszenet egy baráti pár főszereplésével... van kiút a szomorúságból, van remény a boldogságra...

Van még remény a boldogságra

Claire már sírni sem tudott. A mindenét veszítette most el, az embert, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretett.
A szertartás rövid, tömör, és számára szinte alig érthető volt. Édesanyja kezét szorongatta a templom padjainak első sorában, de ő már nem sírt. Édesanyja keményen törölgette könnyező szemét, de Claire csak rémülten, megmerevedve bámult maga elé.
Nem ez volt az, amire számított. Élete legjobb évét árnyékolja be ez a tragédia. Apja elvesztése.
A temetés alatt újra megrendült, elsírta magát, majd elfutott. Elmenekült minden elől, a fájdalom, a család, a terhek elől. Tudta, hogy egy hely van, ahova futhat, egy ember van, aki most segíthet elmulasztani bánatának akár egy csöppjét is.

Ben hazavezetett a temetés után. Kulcsait zsebre vágta, majd egy szó nélkül felment a szobájába, ahol egyedül lehetett. Végignyúlt az ágyán, becsukta a szemét, de minduntalan csak Claire könnyes arcát látta maga előtt. Mivel érdemelte ezt? És Jack? Olyan hirtelen jött a halála.
Beúszott egy kép a gondolataiba. Claire és ő még egészen kicsik voltak. Ben szülei szokásukhoz híven valami külföldi nyaralóban töltötték az idejüket, és Bent a bátyja felügyelete alatt hagyták. Ő azonban nagyon fontos randi előtt állt, állítása szerint élete párjával – mellesleg a kapcsolat alig pár hónapig tartott – így Ben legjobb barátja házába kényszerült. Claire társaságában töltötte a napot, és Jack rengeteget játszott velük. Olyan volt az egész, mintha egy nagy, boldog család lennének. Nem ez volt az első, és nem is az utolsó alkalom. Szinte apjaként tekintett a férfire, aki most elment, elhagyta őket. Egyedül hagyott két, védtelen nőt, és egyedül hagyta őt is, a fiút, akinek az igazi szeretet érzését adta.

Claire is felfutott a lépcsőn, egyenesen Ben szobájába ahová már kívülről ismerte az utat a hatalmas házban. A fiú az ajtó nyílására pattant fel, és szinte fel sem fogta a helyzetet, máris a zokogó barátját érezte karjaiban.
- Claire… édes kicsi Clairem… Ne sírj – suttogta a hajába.
Visszafeküdt az ágyra, és karjaiba vonta a lányt, aki lassan elcsendesült. Hatalmas, kék szemeit a fiúra emelte, aki ébenfekete hajában kalandozott. Claire mindig is szerette Ben szemeit. Barnán csillogtak a nap minden percében, és mintha megnyugvást nyújtottak volna a fájó lelkeknek.
- Miért én? Miért most?
- Nem tudom. A sors akarta így…
- De Ben… én úgy szerettem a papát…
- Tudom, kicsim, tudom. Én is szerettem édesapádat, tudod jól…
Ben alig mert belegondolni, hogy a lány alig múlt el tizenhét éves, mégis milyen kegyetlenül bánt el vele a sors az utóbbi hónapokban. Bátyja bevonult a seregbe, apja meghalt, szinte egyedül maradt. Édesanyja idegösszeomlása sem javít túl sokat a helyzeten.
Világéletében szerette Clairet. Hol barátként, hol többként, maga sem tudta megmondani néha. De a lánynak soha nem mondott el erről semmit. Mindennél közelebb állnak egymáshoz, már pelenkás koruk óta, és soha nem vállalna be semmit azért, hogy ezt elveszítse.
- Ugye, itt maradhatok ma éjszaka? – nézett fel ismét Claire.
- Hát persze. A nagyszüleid majd vigyáznak anyukádra. Menj, mosd meg az arcod, addig én felhívom anyukádat, meg elkezdek főzni valami vacsit. Nyugodj meg, picinke.
A lány bement Ben fürdőszobájába, és végignézett magán a tükörben. Nem volt hiú, soha, de a látvány, amit nyújtott, elkeserítette. Amúgy is fehér bőre most a sápadtságtól szinte halottra vált, hosszú fekete haja még jobban hangsúlyozta. Alakját az egyszerű szabású, fekete ruha egészen törékennyé varázsolta. Leöblítette az arcát hideg vízzel, majd a konyha felé vette az irányt, ahonnan már sülő rántotta illata érződött.
- Köszönöm! – szólalt meg az ajtókeretnek támaszkodva.
- Ugyan, nincs mit köszönnöd. Bárkivel megtenném.
- De velem teszed.
- Megérdemled. Sőt, ennél sokkal többet is. – Claire csak elmosolyodott, erre nem tudott mit mondani.
- Annyira furcsa…
- Mi?
- Hogy soha többé nem ülhetek be vele a kocsiba, hogy elhajtsunk a legközelebbi cukrászdába, hogy meghívjon egy fagylaltkehelyre, hogy nem visz többé a vidámparkba… Tudom, már kinőttem belőle, de soha többé nem olvashat nekem mesét, vagy az unokáinak, meg sem ismerheti majd őket… Olyan fiatal volt még, Ben…
- Szívrohamot kapott, Claire… Nem számíthattuk ki előre, hogy ez lesz… Elmúlt már negyven éves, bárkivel megtörténhet az ilyesmi…
- De miért pont vele? – Újabb könnyek szöktek a szemébe. Ben félbehagyta a főzést, kikapcsolta a gázt, majd közelebb lépett a lányhoz.
- Picinke, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Megtörtént, elmúlik a fájdalom. Én itt leszek veled… - Szorosan magához ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni. Talán nem is akarta.
- Ben? – nézett fel a lány.
- Igen?
- Ugye, mindig velem leszel?
- Mindig, és még tovább – mosolyodott el, majd játékos puszit nyomott Claire pisze orrára. Ajkai picit szétnyíltak, ahogy a ragyogóan kék szempárba pillantott, és egyre közelebb hajolt Clairehez, míg végül csókban forrtak össze.

Egyikük sem tudta, hogy ez csak a körülmények, a pillanat műve-e, vagy már régóta gyülemlik az érzés bennük, de ölelésük egyre szorosabbá vált. Függtek egymástól, és Claire fájdalma mintha egyre jobban kezdene szertefoszlani. Nem tudott arra gondolni, hogy mi történt, sőt, leginkább arra sem, hogy most mi történik. Csak hagyták, hogy sodródjanak az árral. Márpedig most nagyon erős volt az áramlat…
- Claire… - húzódott el Ben először halk sóhaj kíséretében. – Sajnálom… Én… nem tudom, hogy mi volt ez, de…
- De mi?
- Akartam. Nem csak úgy megtörtént. Akartam…
- És? – Ben még mindig szorosan ölelte, túl szorosan ahhoz, hogy a szemébe nézzen.
- Claire, te a legjobb barátom vagy, és nem akarom ezt elveszíteni…
- Szeretlek.
- Én is szeretlek…
- Hát akkor meg? Engedj már el kérlek, látni akarom az arcod, Ben! Szeretlek, és én is akartam. Ha nem akartam volna, akkor nem történik meg, ismerhetsz már elég jól. De akartam, erre vágytam már nem is tudom, mióta, de pont most jött el az ideje annak, hogy ki is mondjam. Nem vagyok az a gyenge lány, akinek néha tűnök, noha most eléggé meg vagyok tépázva…
- Picinke…
- Jaj, ez a név… - Végre sikerült egy picit nevetnie, és újra magához ölelte a fiút. – Ne engedj el többé. Talán te vagy már az egyetlen esélyem, reményem a boldogságra…

Tündérmese

Tweet
Szintén régebbi írás.

Tündérmese?

Egyszer volt, hol nem volt… így kezdődik minden szép tündérmese. A hercegnőt megmenti a szőke herceg, fehér lován, hosszú kardjával levágja a sárkány fejét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
De mi lenne, ha soha nem jönne a herceg? Hagytuk volna aludni Hófehérkét és Csipkerózsikát? Hamupipőke szolgaként, megalázva öregedne meg gonosz mostohája mellett? Ki tudja. Hisz mindig jött a herceg…
Legbelül minden erős nő egy törékeny, aprócska hercegnő, aki megmentésre vár. De sajnos nem minden erős nőn látszik, hogy milyenek is ők valójában, mit takar a kemény külső. Így az ő megmentő hercegük várat magára… Vagy elidőzik egy kicsit, hogy féloldalas mosolyában gyönyörködhessünk, és megbánt, és továbblovagol, olykor-olykor visszanézve, hogy még egyszer beletaposson a már így sem dobogó szívünkbe…
Néha arra gondolok, hogy szeretnék egy esőcsepp lenni. Szeretnék szabadon zuhanni a magasból, hogy a földre essek, s meghaljak, majd minden kezdődjön elölről, újra érezve a szabadság könnyítő érzését.
Mintha egy tőr döfködne belülről folyamatosan. Egy tőr, aminek neve van, egy olyan tőr, ami a hercegemé… és a tőr csak forog és forog… és egyre halványul a világ a szemembe szökő könnycseppektől.
A hercegnők nem tudnak így élni, a hercegnőknek nem SZABAD így élni. Igaz, én nem vagyok hercegnő, de akkor sem bírok így ezen a világon lenni…
Boldogan éltek, míg meg nem haltak… így végződik minden szép tündérmese. A hercegnő beköltözik a herceg kastélyába és örökké egymás szívében élnek, boldogan. Csak egy baj van… az élet nem egy tündérmese.

Szunnyadó hercegnő

Tweet
Még egy régebbi írásom, amit most találtam meg...

A szunnyadó hercegnő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő. De ez a hercegnő nem volt olyan, mint a többi. Egy darabig várta a szőke herceg érkezését, fehér lovon, aki nagy nehezen betoppant az életébe. De a hercegnő elszalasztotta a lehetőséget, ugyanis nem jött rá elég hamar, hogy az ő hercege az a bizonyos kékszemű herceg.

Azonban a királyfi sem volt épp szokványos. Nála makacsabb embert még nem láthatott senki e földön. De a hercegkisasszony rájött, hogy ha nem küzd, akkor elveszítheti a herceget. De nem küzdött eléggé, és a herceg egyszerűen továbblovagolt, magára hagyva a leányt a be nem tartott ígéretekkel és a valóra nem váltott álmokkal, örök álomba merülve.

A hercegnő megpróbálta jól érezni magát a bőrében, és erős, szingli nőnek mutatni magát, de a szíve mélyén még mindig ő volt az alvó királylány.

De az a szív darabokban hevert, összeláncolva egy hatalmas lakattal, aminek a kulcsait a herceg magával vitte, mikor egyedül hagyta a hercegnőt.

A napok monoton ritmusban teltek a királykisasszony számára, az érzései teljesen összezavarodtak. Nap, mint nap látta a herceget, aki amilyen közel volt hozzá, mégis ugyanolyan távol is. Minden egyes ilyen napon, ha néhány percre is, de mocorogni kezd az alvó királylány, és reménykedni kezd, hogy a herceg talán mégis visszafordul a hófehér lován, s a hercegnő megkapja a hőn áhított ébresztő csókot…

Varázslat

Tweet

Van egy kedvenc mozzanatom a karácsonyban, egész pici korom óta, mióta vannak emlékeim. Sokan rossznak, szerencsétlenségnek tartják, hogy Szenteste van a születésnapom, de szerintem megvan a maga varázsa. Letenni a karácsonyfa mellé a tortát, elfújni rajta az aktuális számú gyertyát. Ülni a sötét szobában a családdal, amit csupán a karácsonyfaégők világítanak meg, és a szépre, a jövőre, a szeretetre gondolni, alig felemlegetve a rosszat, az elmúltat, a hibáinkat. Van varázsa, nem?
Egyszer valaki azt mondta nekem, nem csak karácsonykor kell éreznünk a szeretetet. Tudom, hogy igaza volt, mindmáig. De rohanó világunkban kell ez a pár nap, hogy igazán érezzük, és ne csak átrohanjunk a szavak, az érzelmek valódi jelentése fölött. Együtt lehetünk végre, van, akivel csak egyszer egy évben, karácsonykor.
Bennem még mindig él a varázsa, és ezt az egyet nem akarom soha elveszíteni. Ilyentájt mindig újra kisgyereknek érzem magam, amikor elámított, hogy villognak a karácsonyfa égői, és hogy milyen hatalmas is tud lenni egy hóember.. és nem akarok, nem szabad arra gondolni, hogy mennyi rossz is van körülöttünk.
Eltűnnek a mindennapi gondok, problémák, békét kötünk az ellenségeinkkel. Minden olyan szép... akárcsak egy varázslat.

Színek

Tweet
Sötétség borul életem egére. Néha magam sem tudom, mi miért van, mit miért csinálok. A dolgok csak úgy jönnek maguk után, a szavak csak úgy folynak a számból, de néha nem tudom, miért. Mit érek el ezzel? Csak úgy kimondom, ami először eszembe jut, de néha nem az a helyes. Néha csak át kellene gondolnom a dolgokat, és így szép, kínos helyzetektől menthetném meg magam... Ezt akarom én?
Mi lenne így az izgalom az életemben? Szürke lenne az egész, arra meg nincs szükségem, azt hiszem. Nem. Nekem kell az izgalom... Kell a színes élet, mert az vagyok én.

Közeledik a tél..

Tweet
A hideg tél lassú léptekkel közelít felénk. A november hidegen, sötéten halad. A fák már lehullatták leveleiket, a hőmérséklet lassan már a mínuszokat verdesi. A nap már csak néha melegít, a szél süvít, mindenhol csak didergő, fázó emberekkel találkozhatunk... Az idő rohan, a tél siet, szalad, fut felénk... nem... nem akarom...

Mi búcsúzunk...

Mi Búcsúzunk…

Olyan fura. Mindjárt vége. Itt állunk a nyár küszöbén, és lassan búcsúzásra kényszerít minket az idő. Noha nem örökre, de mégis fájón. Hiszen visszaérünk mi még, nem is egyszer! Most mindenki keményen hajt, az utolsó erőfeszítéseket tesszük egy-egy jobb átlag/jegy érdekében.
De mégis… kiszakad egy darab, hiszen csak egyszer tízedikes az ember, ahogy mindent csak egyszer csinál először. Jobb esetben. Fura lesz, hiszen újra és még jobban beleszoktunk egy közösségbe, kilenc és fél hónap szinte minden egyes napját együtt töltöttük, és most két és fél hónapig alig, vagy egyáltalán nem látjuk egymást. Milyen lesz majd visszatérni, újra látni egymást a változásokkal együtt? Ez még a jövő zenéje.
Emellett, ha mi így érzünk, ha én így érzek, akkor mi járhat a végzősök fejében? Többségük talán többé nem is találkozik a másikkal. Összerázódtak a hosszú évek során, és most mind-mind szétszélednek. Nem lennék a helyükben. Most még nem vagyok kész.
A búcsú összetett érzés. Egyszerre szomorkás, hogy meg kell válni a régitől, a megszokottól, a szeretettől, de ugyanakkor izgalommal tölt el az új iránti várakozás. Ezt még nem nekem kellene írnom, tudom. De ez mindenki számára fura, nincs, akit hidegen hagyna. Egy újabb búcsú, újabb veszteség, valami más. De valami jó. Én már várom!

Félek a holnaptól

Félek a holnaptól

Küzdelem. Harc. Fájdalom. Küzdeni, de nem egymás ellen, nem háborúkat szítva. Harcolni a holnapért, célokat keresve, hogy legyen miért tovább élni ezen a világon.
Milyen lehet, ha csak a mának él valaki, csupán remélve, hogy létezik egyáltalán a holnap? Három-négy műszakban dolgozni a szülőnek, hogy a gyerek(ek) tandíjára elég pénz legyen, megfeleljen a globalizálódó világ által elvárt feltételeknek, és még emellett ételre is jusson? Kulcsmondat az életben, sőt, akár életfelfogás is lehet: félni a holnaptól.
Bandaháborúk. A filmekben gyakran eltúlozva látjuk ezt a jelenséget, de mégis érezzük, hogy jelen van a valóságban is. Napról-napra nő az áldozatok száma, a fájdalommal együtt.
Harc az elvárásokkal. Mindig mindenki a maximumot várja mindenkitől, függetlenül a terhelőképességtől, és az időtől. És mindenkinek küzdenie kell, ez az élet rendje. Ez a szabály, amit be kell tartani, ha itt akarunk maradni.
„Se veled, se nélküled.” Ha félünk, akkor törődünk a sorsunkkal, tartunk a következményektől, ez viszont kétségeket támaszt. Nem jó. De ugyanakkor az sem, ha félvállról vesszük a jövőnket, hogy „jaj, engem aztán nem érdekel, lesz, ami lesz!” Nagyot koppanhatunk. A legnagyobbat ilyenkor. Sehogy sem jó ez.
„Az élet remény, küzdelem, harc, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás.” És pont ezért: én félek a holnaptól.

Bűntény a szalagavatón?

Még anno kaptunk nyelvtanon egy feladatot, amin tudósítást kellett írni. Nos... hát én ezt szültem.

Bűntény a szalagavatón?

A november országszerte a szalagavatók jegyében telik a gimnáziumok életében. Így volt ez az Árpád Vezér Gimnázium esetében is, Sárospatakon. Mindenki nagy előkészületekkel várta a végzősök számára fontos eseményt, kicsik és nagyok egyaránt, és remélték, hogy semmi nem ronthatja majd el. Azonban kiszivárgott egy hír, miszerint mégsem megy olyan zökkenőmentesen a készülődés. A szalagok sorozatosan eltűnnek, és ahányszor újat szerez be az igazgatóság, szintén nyoma vész. Vajon sikerül fényt deríteni a szalagok eltűnésének titkára, vagy továbbra is veszélyben marad a szalagavató?

A végzős osztályok kétségbeesetten próbálnak rájönni, hogy mi áll a háttérben. A fiúk nagy része nem foglalkozik a dologgal, ők bíznak a sikerben, azonban a lányok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a szalagavató rendben folyjon le. Szalagokkal együtt, hiszen nincsen szalagavató szalagtűzés nélkül.

-  El sem tudom hinni, hogy ez pont velünk történik meg! – sóhajtozik F.E., egy végzős diák. Arcát tenyerébe temeti, és szipogva folytatja: – Reméltem, hogy tökéletes lesz ez az utolsó nagy bemutatkozás, de úgy tűnik, hogy a mi évfolyamunknak nem ezt rendelték… - Többen helyeslően bólogatnak közben, de senki nem szól egy szót sem.

Az igazgatóság és a tanári kar is értetlenül áll a dolgok elébe. Nem mernek nyíltan beszélni a történtekről, egy-egy sutyorgásból kaphatunk el foszlányokat. Félnek ők is, hiszen mindössze másfél hét van hátra az eseményig, és napról-napra több feltűzendő szalag tűnik el, akárhova is rejtik.

Szerda délután közös összpróba lesz, ahol mindenki ott lesz, és elpróbálja a műsorát, a szalagtűzéssel együtt. Csak remélni merik, hogy minden rendben lesz, de az eddigiekkel a háttérben már semmi jóra nem számítanak.

-  A legfontosabb az, hogy mindenki nyugodt maradjon, és megpróbálja így is kezelni a helyzetet. Ha a „tolvaj” látja rajtunk, hogy egyre idegesebbek vagyunk, akkor minden bizonnyal nem fog megállni – jelentette ki az iskola igazgatója, K. T. – Mostantól kezdve több esetre elegendő szalag van raktáron, egyik sem egy helyen, így megnehezítjük a dolgát.

Az igazgató tehát láthatóan jól kezeli a helyzetet, de a szemén látszik, hogy tart a kudarctól. A rendőrség is belefolyt az ügybe, nyomozást végeznek az eltűnések ügyében, de egyelőre semmi jelet nem találtak arra, hogy ki lehet a tolvaj, vagy hogyan tűnhetett el ennyi szalag egyszerre. A nyomozás vezetője, T. I. is nyilatkozott:

-  Mindent megteszünk annak érdekében, hogy a szalagavató normál rendben zajlódjon le. Őrizzük az összes rejtekhelyet, és a városban is rendőrautók cirkálnak. Nyomozunk, de bizonyítékok nélkül nehéz lezárni egy ügyet, és ez jelen esetben is így van. Sajnálom, de míg a kutatás folyik, többet nem mondhatok – hadarja, majd visszamegy a társaihoz, és az új fejleményekről faggatja őket.

A szülők is izgatottan várják a szalagavatót, néhányan optimistának tűnnek, de vannak, akik félnek, így nyilatkozni sem mernek.

-  Miből gondolja, hogy ilyen könnyen lezárják majd az ügyet?

-  Úgy vélem, ez csak egy utolsó nagy tréfa az egyik végzős részéről, és csupán viccnek szánja az egészet – mosolyog D. K., egy szülő.

-  De az miért van, hogy nem vallja be, mikor már a rendőrség is nyomoz? Nem gondolja, hogy… bárkiről is van szó, csak nagyobb bajba kerülhet?

-  Az lehet, de én még továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy ez egy poén. Rendőrség ide, vagy oda, nem hinném, hogy komoly dolog lenne a háttérben – nevet fel, majd továbbáll ő is.

Bár mindenki ilyen könnyen kezelné a helyzetet, sőt, bárcsak ilyen könnyű lenne a helyzet! De sajnos mindig minden dolog hátterében áll valami, vagy valaki, így ennek is. És az biztos, hogy nem egy tréfa, attól már sokkal komolyabb mederbe fordult az ügy.

-  Én sem gondolom, hogy mindez vicc lenne – helyesel az igazgató. – A rendőrség mindent megtesz, bízzuk rájuk az ügyet, és reménykedjünk, hogy a tolvajban van annyi mersz, hogy beismerje a tetteit. A szalagoknak mindenképpen elő kell kerülniük, illetve nem szabad engednünk, hogy még több eltűnjön.

Senkinek semmi ötlete nincs a tolvaj kilétét illetően. Ha valaki tud is valamit, akkor egész ügyesen titkolja, ugyanis a rendőrség is tanácstalannak tűnik az ügyet illetően, akárcsak a tanárok és a végzősök. Ki akarhatja tönkretenni az alkalmat? Kinek származhat érdeke abból, hogy a végzősök bálja fuccsba menjen? És vajon sikerül-e mindent tökéletesre megszervezni ennyi kevés idő alatt? Vagy további szalagok tűnnek el, esetleg komolyabb dolgok történnek az elkövetkező héten, és a szalagavatónak vége? Kívánjuk, hogy fény derüljön az iskola eddigi legnagyobb rejtélyére!

Hazatalálsz

 Egy cikkem a barátságról...

Hazatalálsz

A legfőbb kincs nem az arany vagy az ékszer, nem is a műkincs. Sosem birtokolhatod azt, ami bent a szívedben nincs. A földi javak bizony mulandók, és idővel mind eltűnnek. Ám az igaz, hű barátságok soha, soha meg nem szűnnek.

(Csingiling)

Ha vannak barátaid, akkor sok mindened megvan. Élhetsz a lehetőséggel, hogy van társaságod, hogy van, akivel megoszthatod mindennapos dolgaidat, és meghallgatnak. De ha van legalább egy igaz barátod, akkor nem csak sok mindened, hanem tényleg Mindened megvan. Mindennél többet jelent ez a kapcsolat. Egy barát bíztat, támogat, mellettünk áll a bajban és boldogságban egyaránt, bármit is teszünk, bármit is rontunk el. Ha hibázunk, akkor mellettünk vannak, hogy helyrehozzuk azt. Reménysugarat adnak a nehéz időkben, és addig ragyognak, míg helyre nem rázódik az életünk. Aztán pedig tovább világítanak, hogy a helyes utat mutassák. A barátság siker, boldogság, nevetés, és az az érzés, hogy biztosan tudjuk, nem vagyunk egyedül ebben a hatalmas világban.
Sokáig tart felfedezni, hogy kik azok az emberek, akik – úgymond – megérdemlik feltétel nélküli bizalmunkat, és néha apróbb csalódások után is azt mondjuk, hogy igen, most megbocsátok, mert tudom, hogy hibáztál, és te is beismerted, és tudom, hogy melletted kell állnom. Van, hogy megérezzük előre, és gondolkodás nélkül tudjuk, kik azok, és nincs szükség a bizalom próbájára, de ilyen helyzetekből születnek a legnagyobb csalódások. Sajnos. Nem akartuk, nem hittük, hogy „pont velük” történhet, de mégis csalódunk. Ez az élet rendje.
Ám, ha egyszer mégis olyan barátra, vagy akár barátokra lelünk, akivel végre azt érezzük, hogy minden tökéletes, mintha a saját tükörképünket látnánk, akkor az minden érzést felülmúl. Elfogadjuk egymást minden hibával és minden jó tulajdonsággal, minden múltbeli jó és rossz cselekedettel együtt, feltételek nélkül. Egy igaz barát kiáll mellettünk, és nem kell kételkednünk benne, még ha tudjuk is, hogy rosszat tett. Tudom, hogy nem találunk ilyen embert minden utcasarkon, de ha nyitva tartjuk a szemünket, és nem a szokásos üvegen keresztül nézzük a világot, akkor egész hamar rátalálunk.
Én azt mondom, igaz a mondás, miszerint egy barát többet ér minden kincsnél. Így van. Ha van egy barátunk, és vele töltjük az időnket, segítünk egymásnak, meghallgatjuk a problémákat, és az örömteli pillanatokat is együtt éljük át, olyan, mintha új otthonra lelnénk. Révbe érünk, hazatalálunk… És ehhez nincs szükség másra, csak egy barátra.

Álmokból épít várat...

Egyik legújabb írásom, szintén a Koliszáj számára:

Aki álmokból épít várat, elfelejt élni…

(Joanne Kathleen Rowling)

Egyszer volt, hol nem volt – így kezdődik minden szép tündérmese, amivel szerető édesanyák ringatják álomba kíváncsi gyermekeiket. A mesékben a hercegnőt megmenti a szőke herceg, vágtat fehér lován és forgatja kardját, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak, sőt, azon túl is.
De mi lenne, ha soha nem jönne a herceg? Csipkerózsika és Hófehérke soha nem kapta volna meg a hőn áhított ébresztő csókot, és tovább aludtak volna, öntudatlanul, messze az élettől? Hamupipőke szolgaként, megalázva és kihasználva öregedett volna meg? Ki tudja.
A kislányok gyakran álmodoznak arról, hogy ha felnőnek, értük is eljön majd a herceg, és ők is boldogan élhetnek majd, mindenféle küzdelem nélkül, és a felnőtteknek nincs szívük elkeseríteni őket. Hiszen legbelül minden erős nő egy törékeny, apró hercegnő, aki megmentésre vár. Ugyanakkor ezeken a nőkön nem mindig látszik, milyenek is ők valójában, így az Ő hercegük tovább várat magára…
Vagy egy álherceg elidőzik egy kicsit, hogy gyönyörködhessünk féloldalas, ragyogó, vonzó mosolyában, és megbánt, és továbblovagol, olykor-olykor visszanézve, hogy még egyet belerúgjon a már így is összetört és sajgó szívünkbe.
Milyen lenne az élet, ha egyszerre minden az ölünkbe pottyanna, anélkül, hogy egy kicsit is tennénk érte? Sokszor elképzeltük már, de tudjuk, hogy nem lehetséges. Hiszen mindig küzdeni kell azért, amit meg akarunk kapni. Így van ez a hercegekkel is.
Nem más ez, mint álmok tengere. Megálmodunk egy boldog világot, amibe néha túl gyáván menekülünk, ha valami nem úgy történik, ahogy szerettük volna. Várat építünk belőlük, de aki be is költözik, néha elfelejt élni.
Az én váram felépült. Megálmodtam, és tudtam, hogy ide elbújhattam, ha valami baj ért. Ha kicsit is elveszettnek éreztem magam a világ zűrzavarában, akkor sem keseredtem el, hiszen tudtam, hogy van hova mennem, ahol vár rám a nyugalom.
De egy napon eltűnt a világom. Eltűntek a rózsák, a harmatos fű, a fák, a csicsergő madarak, a padok, és a nap sem fénylett többé. Egyedül maradtam a sötétségben. Aznap néhány könnycsepp pergett le az arcomon, hiszen tudtam, hogy vége, hogy nem menekülhetek ide többé. Nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam előkotorni a rég elveszettnek hitt optimizmusomat. Úgy gondoltam, és még most is úgy gondolom, hogy teljesen céltalan belegondolni, mi lesz a jövőben. Most már tudom, hogy van, aki mellettem áll, és az a tény, hogy nem leszek egyedül a jövőben, megnyugtatott.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak – így végződik minden szép tündérmese. A hercegnő beköltözik a királyi kastélyba, férjhez megy, és örökké egymás szívében élnek. De az élet nem egy tündérmese, és nem egy álomvilág. Ez maga a valóság…

Tavaszköszöntő

Mostanság a kolim újsága, a Koliszáj szerkesztői közé tartozom, írogatok nekik mindenféle témával kapcsolatban. Legutóbbi cikkem a tavasz érkezéséről szól.

Tavaszköszöntő

(A Tavasz kiszabadítja a virágokat, hogy színesre fessék a nevető földet.

Reginald Heber)

Amikor tél van, szinte olyan, mintha nem is lenne igazi élet a földön. A fák elvesztik lombkoronájukat, a füvet és az apró virágokat, növényeket hótakaró fedi. Az apró és nagyobb állatok menedéket keresnek maguknak a hideg elől, és még az emberek sem merészkednek annyit a szabadba, mint egy tavaszi délutánon. Az emberek is meleg házaikba zárkózva várják meg, hogy újra kisüssön a nap, és rügyezzenek a fák, zöldbe boruljon a táj.

A tavasz olyan, mint az újjászületés, egy új élet kezdete. Télen a táj halottnak tűnik, de mégis tudjuk, hogy amint eljön a tavasz, újra lélekkel töltődik fel a természet. Tudjuk, hogy a hótakaró alatt megbújik az élet, és csak arra vár, hogy elég ereje gyűljön ahhoz, hogy áttörjön.

Mindig is kedvenceim közé tartozott a hóvirág, az első virág, amely a tavaszt köszönti. Mennyi erő lakozhat egy ilyen picike virágban, hiszen törékeny, picike szárával már a hóréteg alól is előbújik. Ugyanakkor mégis lágy, és szép.

Mikor megjelennek az első napsugarak, mikor a fák első rügyei kipattannak, az emberek újra kedvet kapnak ahhoz, hogy a szabadban töltsék idejüket. Egyre több és több sétálgató, boldog embert látunk a parkokban, az utcán. Hihetetlen, hogy akár egyetlen nap mennyit változtathat a világon. Hiszen egyik délután még borult, esős az idő, de másnap reggel már hétágra süt a nap, a hőmérséklet is emelkedik.

A tavasz tehát új élet. De ilyenkor feltűnően vidám is minden. Nevetés, madárcsicsergés tölti be a csendet, a virágok megjelenése is jobb közérzetet biztosít. Sokkal szívesebben viseljük a napok monotonságát, ha tudjuk, hogy délután végre a szabadban lehetünk, hiszen jó idő van.

A tavasz szeszélyes, de mégis szeretjük, talán pont ezért, mert kiszámíthatatlan. Egészen májusig nem lehetünk biztosak abban, hogy melyik nap lesz jó, és melyik nap lesz rossz idő.

De mégis… úgy gondolunk a tavaszra, mint egy gyermek születésére. Évről-évre egyre újabb szépségekkel kápráztat el minket. Nevetés, boldogság vesz körül minket, és minden a szivárvány ezer színében pompázik. Lehet ezt nem szeretni?