Álmokból épít várat...

Egyik legújabb írásom, szintén a Koliszáj számára:

Aki álmokból épít várat, elfelejt élni…

(Joanne Kathleen Rowling)

Egyszer volt, hol nem volt – így kezdődik minden szép tündérmese, amivel szerető édesanyák ringatják álomba kíváncsi gyermekeiket. A mesékben a hercegnőt megmenti a szőke herceg, vágtat fehér lován és forgatja kardját, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak, sőt, azon túl is.
De mi lenne, ha soha nem jönne a herceg? Csipkerózsika és Hófehérke soha nem kapta volna meg a hőn áhított ébresztő csókot, és tovább aludtak volna, öntudatlanul, messze az élettől? Hamupipőke szolgaként, megalázva és kihasználva öregedett volna meg? Ki tudja.
A kislányok gyakran álmodoznak arról, hogy ha felnőnek, értük is eljön majd a herceg, és ők is boldogan élhetnek majd, mindenféle küzdelem nélkül, és a felnőtteknek nincs szívük elkeseríteni őket. Hiszen legbelül minden erős nő egy törékeny, apró hercegnő, aki megmentésre vár. Ugyanakkor ezeken a nőkön nem mindig látszik, milyenek is ők valójában, így az Ő hercegük tovább várat magára…
Vagy egy álherceg elidőzik egy kicsit, hogy gyönyörködhessünk féloldalas, ragyogó, vonzó mosolyában, és megbánt, és továbblovagol, olykor-olykor visszanézve, hogy még egyet belerúgjon a már így is összetört és sajgó szívünkbe.
Milyen lenne az élet, ha egyszerre minden az ölünkbe pottyanna, anélkül, hogy egy kicsit is tennénk érte? Sokszor elképzeltük már, de tudjuk, hogy nem lehetséges. Hiszen mindig küzdeni kell azért, amit meg akarunk kapni. Így van ez a hercegekkel is.
Nem más ez, mint álmok tengere. Megálmodunk egy boldog világot, amibe néha túl gyáván menekülünk, ha valami nem úgy történik, ahogy szerettük volna. Várat építünk belőlük, de aki be is költözik, néha elfelejt élni.
Az én váram felépült. Megálmodtam, és tudtam, hogy ide elbújhattam, ha valami baj ért. Ha kicsit is elveszettnek éreztem magam a világ zűrzavarában, akkor sem keseredtem el, hiszen tudtam, hogy van hova mennem, ahol vár rám a nyugalom.
De egy napon eltűnt a világom. Eltűntek a rózsák, a harmatos fű, a fák, a csicsergő madarak, a padok, és a nap sem fénylett többé. Egyedül maradtam a sötétségben. Aznap néhány könnycsepp pergett le az arcomon, hiszen tudtam, hogy vége, hogy nem menekülhetek ide többé. Nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam előkotorni a rég elveszettnek hitt optimizmusomat. Úgy gondoltam, és még most is úgy gondolom, hogy teljesen céltalan belegondolni, mi lesz a jövőben. Most már tudom, hogy van, aki mellettem áll, és az a tény, hogy nem leszek egyedül a jövőben, megnyugtatott.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak – így végződik minden szép tündérmese. A hercegnő beköltözik a királyi kastélyba, férjhez megy, és örökké egymás szívében élnek. De az élet nem egy tündérmese, és nem egy álomvilág. Ez maga a valóság…