Félek a holnaptól

Félek a holnaptól

Küzdelem. Harc. Fájdalom. Küzdeni, de nem egymás ellen, nem háborúkat szítva. Harcolni a holnapért, célokat keresve, hogy legyen miért tovább élni ezen a világon.
Milyen lehet, ha csak a mának él valaki, csupán remélve, hogy létezik egyáltalán a holnap? Három-négy műszakban dolgozni a szülőnek, hogy a gyerek(ek) tandíjára elég pénz legyen, megfeleljen a globalizálódó világ által elvárt feltételeknek, és még emellett ételre is jusson? Kulcsmondat az életben, sőt, akár életfelfogás is lehet: félni a holnaptól.
Bandaháborúk. A filmekben gyakran eltúlozva látjuk ezt a jelenséget, de mégis érezzük, hogy jelen van a valóságban is. Napról-napra nő az áldozatok száma, a fájdalommal együtt.
Harc az elvárásokkal. Mindig mindenki a maximumot várja mindenkitől, függetlenül a terhelőképességtől, és az időtől. És mindenkinek küzdenie kell, ez az élet rendje. Ez a szabály, amit be kell tartani, ha itt akarunk maradni.
„Se veled, se nélküled.” Ha félünk, akkor törődünk a sorsunkkal, tartunk a következményektől, ez viszont kétségeket támaszt. Nem jó. De ugyanakkor az sem, ha félvállról vesszük a jövőnket, hogy „jaj, engem aztán nem érdekel, lesz, ami lesz!” Nagyot koppanhatunk. A legnagyobbat ilyenkor. Sehogy sem jó ez.
„Az élet remény, küzdelem, harc, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás.” És pont ezért: én félek a holnaptól.