Van még remény a boldogságra

Tweet
Romantikus szösszenet egy baráti pár főszereplésével... van kiút a szomorúságból, van remény a boldogságra...

Van még remény a boldogságra

Claire már sírni sem tudott. A mindenét veszítette most el, az embert, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretett.
A szertartás rövid, tömör, és számára szinte alig érthető volt. Édesanyja kezét szorongatta a templom padjainak első sorában, de ő már nem sírt. Édesanyja keményen törölgette könnyező szemét, de Claire csak rémülten, megmerevedve bámult maga elé.
Nem ez volt az, amire számított. Élete legjobb évét árnyékolja be ez a tragédia. Apja elvesztése.
A temetés alatt újra megrendült, elsírta magát, majd elfutott. Elmenekült minden elől, a fájdalom, a család, a terhek elől. Tudta, hogy egy hely van, ahova futhat, egy ember van, aki most segíthet elmulasztani bánatának akár egy csöppjét is.

Ben hazavezetett a temetés után. Kulcsait zsebre vágta, majd egy szó nélkül felment a szobájába, ahol egyedül lehetett. Végignyúlt az ágyán, becsukta a szemét, de minduntalan csak Claire könnyes arcát látta maga előtt. Mivel érdemelte ezt? És Jack? Olyan hirtelen jött a halála.
Beúszott egy kép a gondolataiba. Claire és ő még egészen kicsik voltak. Ben szülei szokásukhoz híven valami külföldi nyaralóban töltötték az idejüket, és Bent a bátyja felügyelete alatt hagyták. Ő azonban nagyon fontos randi előtt állt, állítása szerint élete párjával – mellesleg a kapcsolat alig pár hónapig tartott – így Ben legjobb barátja házába kényszerült. Claire társaságában töltötte a napot, és Jack rengeteget játszott velük. Olyan volt az egész, mintha egy nagy, boldog család lennének. Nem ez volt az első, és nem is az utolsó alkalom. Szinte apjaként tekintett a férfire, aki most elment, elhagyta őket. Egyedül hagyott két, védtelen nőt, és egyedül hagyta őt is, a fiút, akinek az igazi szeretet érzését adta.

Claire is felfutott a lépcsőn, egyenesen Ben szobájába ahová már kívülről ismerte az utat a hatalmas házban. A fiú az ajtó nyílására pattant fel, és szinte fel sem fogta a helyzetet, máris a zokogó barátját érezte karjaiban.
- Claire… édes kicsi Clairem… Ne sírj – suttogta a hajába.
Visszafeküdt az ágyra, és karjaiba vonta a lányt, aki lassan elcsendesült. Hatalmas, kék szemeit a fiúra emelte, aki ébenfekete hajában kalandozott. Claire mindig is szerette Ben szemeit. Barnán csillogtak a nap minden percében, és mintha megnyugvást nyújtottak volna a fájó lelkeknek.
- Miért én? Miért most?
- Nem tudom. A sors akarta így…
- De Ben… én úgy szerettem a papát…
- Tudom, kicsim, tudom. Én is szerettem édesapádat, tudod jól…
Ben alig mert belegondolni, hogy a lány alig múlt el tizenhét éves, mégis milyen kegyetlenül bánt el vele a sors az utóbbi hónapokban. Bátyja bevonult a seregbe, apja meghalt, szinte egyedül maradt. Édesanyja idegösszeomlása sem javít túl sokat a helyzeten.
Világéletében szerette Clairet. Hol barátként, hol többként, maga sem tudta megmondani néha. De a lánynak soha nem mondott el erről semmit. Mindennél közelebb állnak egymáshoz, már pelenkás koruk óta, és soha nem vállalna be semmit azért, hogy ezt elveszítse.
- Ugye, itt maradhatok ma éjszaka? – nézett fel ismét Claire.
- Hát persze. A nagyszüleid majd vigyáznak anyukádra. Menj, mosd meg az arcod, addig én felhívom anyukádat, meg elkezdek főzni valami vacsit. Nyugodj meg, picinke.
A lány bement Ben fürdőszobájába, és végignézett magán a tükörben. Nem volt hiú, soha, de a látvány, amit nyújtott, elkeserítette. Amúgy is fehér bőre most a sápadtságtól szinte halottra vált, hosszú fekete haja még jobban hangsúlyozta. Alakját az egyszerű szabású, fekete ruha egészen törékennyé varázsolta. Leöblítette az arcát hideg vízzel, majd a konyha felé vette az irányt, ahonnan már sülő rántotta illata érződött.
- Köszönöm! – szólalt meg az ajtókeretnek támaszkodva.
- Ugyan, nincs mit köszönnöd. Bárkivel megtenném.
- De velem teszed.
- Megérdemled. Sőt, ennél sokkal többet is. – Claire csak elmosolyodott, erre nem tudott mit mondani.
- Annyira furcsa…
- Mi?
- Hogy soha többé nem ülhetek be vele a kocsiba, hogy elhajtsunk a legközelebbi cukrászdába, hogy meghívjon egy fagylaltkehelyre, hogy nem visz többé a vidámparkba… Tudom, már kinőttem belőle, de soha többé nem olvashat nekem mesét, vagy az unokáinak, meg sem ismerheti majd őket… Olyan fiatal volt még, Ben…
- Szívrohamot kapott, Claire… Nem számíthattuk ki előre, hogy ez lesz… Elmúlt már negyven éves, bárkivel megtörténhet az ilyesmi…
- De miért pont vele? – Újabb könnyek szöktek a szemébe. Ben félbehagyta a főzést, kikapcsolta a gázt, majd közelebb lépett a lányhoz.
- Picinke, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Megtörtént, elmúlik a fájdalom. Én itt leszek veled… - Szorosan magához ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni. Talán nem is akarta.
- Ben? – nézett fel a lány.
- Igen?
- Ugye, mindig velem leszel?
- Mindig, és még tovább – mosolyodott el, majd játékos puszit nyomott Claire pisze orrára. Ajkai picit szétnyíltak, ahogy a ragyogóan kék szempárba pillantott, és egyre közelebb hajolt Clairehez, míg végül csókban forrtak össze.

Egyikük sem tudta, hogy ez csak a körülmények, a pillanat műve-e, vagy már régóta gyülemlik az érzés bennük, de ölelésük egyre szorosabbá vált. Függtek egymástól, és Claire fájdalma mintha egyre jobban kezdene szertefoszlani. Nem tudott arra gondolni, hogy mi történt, sőt, leginkább arra sem, hogy most mi történik. Csak hagyták, hogy sodródjanak az árral. Márpedig most nagyon erős volt az áramlat…
- Claire… - húzódott el Ben először halk sóhaj kíséretében. – Sajnálom… Én… nem tudom, hogy mi volt ez, de…
- De mi?
- Akartam. Nem csak úgy megtörtént. Akartam…
- És? – Ben még mindig szorosan ölelte, túl szorosan ahhoz, hogy a szemébe nézzen.
- Claire, te a legjobb barátom vagy, és nem akarom ezt elveszíteni…
- Szeretlek.
- Én is szeretlek…
- Hát akkor meg? Engedj már el kérlek, látni akarom az arcod, Ben! Szeretlek, és én is akartam. Ha nem akartam volna, akkor nem történik meg, ismerhetsz már elég jól. De akartam, erre vágytam már nem is tudom, mióta, de pont most jött el az ideje annak, hogy ki is mondjam. Nem vagyok az a gyenge lány, akinek néha tűnök, noha most eléggé meg vagyok tépázva…
- Picinke…
- Jaj, ez a név… - Végre sikerült egy picit nevetnie, és újra magához ölelte a fiút. – Ne engedj el többé. Talán te vagy már az egyetlen esélyem, reményem a boldogságra…