Gondolatok egy nyári estén

Tweet
Gondolatok egy nyári estén
A Herceg emlékére

Hátradőltem a kertben álló hintaágyon, és a kezemben tartott Esti Prófétát pedig ledobtam a kellemesen puha fűbe. Már körülbelül két hete semmit sem írnak a győzelmünkről - hála az égnek. Végre nem zargatnak nap, mint nap az újságírók, és nyugodtan élhetem a megszokott életem Ginnyvel, a barátnőmmel.

Még most is sokat gondolok arra a másfél hónappal ezelőtti éjszakára, amikor végre mindenek vége lett, hiszen Voldemort végre elhagyta az élők sorát, örökre a pokol lángjaiban fog égni. Minden egyes pillanatra emlékszem annak a végzetes napnak, amikor oly sok, általam szeretett és csodált ember halt meg. Köztük Perselus Piton is, akitől bátrabb embert aligha láthat az ember.

Világéletemben gyűlöltem őt, egészen a halála pillanatáig. De már egyáltalán nem, sőt, inkább ellenkezőleg. Mostanában rengeteget merengek az életén, és annak értelmén. Mindig titkolta, hogy szerelmes volt anyámba, úgy, ahogyan apám, teljes szívéből szerette. Viszont ahogy apát, úgy engem is utált - látszólag. Most már tudom, hogy nem. Legalább értem, hogy miért nézett mindig a szemembe, ha segítségre volt szükségem, és miért nem, ha ellenem tett.

Hiszen a szemeim… csak a szemeimet kaptam anyától, és esetleg néhány jellembeli hasonlóságot, minden másban kiköpött apa vagyok. De a szemeimben a szerelmét látta, azt a Lilyt, akiért évekig küzdött, és nem sokkal a halála előtt megpróbálta megvédeni.

Nem tehetek róla, de állandóan Perselus emlékei járnak a fejemben. Megmutatta mindazt, amiért élt, amit tett, és bebizonyította, hogy mennyire bátor ember. A szüleim, Sirius és Remusék mellett ő a legbátrabb ember az én megítélésem szerint.

Rengeteget töprengek azon, hogy mi történt volna, ha anya viszonozza az érzéseit. Talán most nem lennék itt, és anya és apa is élne, Voldemort pedig lehet, hogy nem minket támad meg, és nem is létezne a jóslat. Nem tudom, de ezen már változtatni nem lehet. Meghaltak, elvesztettem őket.

Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő valaha is szerelmes volt. És azt, hogy pont anyámba?! Azt nemhogy elképzelhetetlennek, de egyenesen lehetetlennek tartottam. Mindig is abban a hitben éltem, hogy anya és apa azonnal egymásba szeretett, mindig együtt lógtak, és hamar elkezdtek járni. Erre tessék! Anya még Pitonnal is kavart, még ha neki csak egy jó barátot jelentett. De Piton szerette, szerelemmel szerette. A legjobb barátok voltak, minden egymás mellett álltak.

Valaki igazán elmondhatta volna, vagy legalább utalhatott volna rá. De most már mindennek vége. Mindannyian halottak, elvesztettem őket.

Sokszor megnézem újra meg újra Perselus Piton emlékeit. Jó érzés a mamát látnom, amikor gyerek és tizenéves ifjú volt. És apa… apa, ahogy lohol anya után, és üldözi a szerelmével. Szerencse, hogy ebben legalább nem rá ütöttem.

Azt hiszem, megszerettem őt. Mármint Pitont. Örülök, hogy egy ilyen férfi állt anya mellett, még ha sok vitájuk is volt. De megvédték egymást, ha kellett, és ez a lényeg.

Most, mintha egy álomból ébrednék, úgy zökkentett vissza a valóságba egy kép. Nem messze tőlem állt egy hatalmas kőrisfa. Körülötte három ezüstös színű állat kergette egymást. Egy szarvas, és két csodaszép őz. Az egyik őz és a szarvas néha-néha összebújt egy-egy szerelmes pillanatra, de aztán újra folytatták boldogító játékukat.

Melegség öntötte el a szívemet, mert éreztem, hogy ez egy túlvilági üzenet lenne, ami biztosít arról, hogy szent a béke. Hármójuk szívébe újra, vagy éppen végre a barátság költözött.

Elmosolyodtam, majd még percekig néztem az egyre inkább halványuló képet, mígnem az álmok csodás országába léptem, ahol semmi sem volt lehetetlen… még ők sem.