Menekülőút
Szinte talán egyetlen normálisnak mondható versem, amit az utóbbi időben írtam...
Menekülőút
Szerettem volna futni,
Talán messze el is szállni.
Menekülni minden bajtól,
Elbújni a belső hangtól.
Talán messze el is szállni.
Menekülni minden bajtól,
Elbújni a belső hangtól.
Elevenen repkedett a szívem,
Nem csillapodott a lelkem sem.
Bizonytalan ültem a csöndben,
Vagy talán a régen leszállt ködben.
Nem csillapodott a lelkem sem.
Bizonytalan ültem a csöndben,
Vagy talán a régen leszállt ködben.
Innen már nem volt visszaút,
Minden szó és hang elhalkult.
Ha messzebb lennék, jobb lenne?
Akkor minden könnyebben menne?
Minden szó és hang elhalkult.
Ha messzebb lennék, jobb lenne?
Akkor minden könnyebben menne?
Ha tudtam volna nemet mondani,
Ha nem akartam volna úgy hallani,
Ahogy ajkait lágyan hagyja el nevem,
Miközben lágyan végigsimít rajta a kezem.
Ha nem akartam volna úgy hallani,
Ahogy ajkait lágyan hagyja el nevem,
Miközben lágyan végigsimít rajta a kezem.
Könnyebb lenne minden talán?
Lehet, de egy másik világ tavaszán.
Nem mondtam nemet, nem tudtam,
És most itt ülök, nagy magányomban.
Lehet, de egy másik világ tavaszán.
Nem mondtam nemet, nem tudtam,
És most itt ülök, nagy magányomban.
A menekülő utat sohasem választom,
S hogy mi legyen, ki kell találnom.
Jó-e ez így, vagy válasszak mást,
De nem. Ő a megfelelő társ.
S hogy mi legyen, ki kell találnom.
Jó-e ez így, vagy válasszak mást,
De nem. Ő a megfelelő társ.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése