Vihar.

Egészen kisgyermekkorom óta félek a vihartól. Villámlás, dörgés, csak egy apró jel, és én máris bújtam a menedéket nyújtó ágyamba, takaró alá, vagy bedugtam a fülem, csak ne kelljen hallanom a vihar zajait.
Egészen tegnapig véltem a vihartól, a tomboló természettől. Tegnap azonban dörgés, villámlás és zuhogó eső kíséretében kellett mennem angolra. Csak ültem az autóban, és néztem, ahogy a természet kiadja önmagából a fájdalmát, és rájöttem, hogy most nem félek. Hogy most nem akarok sehová elbújni, csak kiállni az esőbe, hadd érezzem a hűvös vizet. Nem zavart egy csöppet sem. Véget vetettem egy 16 és fél éve tartó félelemnek, méghozzá teljesen önmagamtól. És talán - bár ez csak az én agyam csemetéje - arra is rájöttem, hogy értelmetlen volt. Hiszen mi rossz van benne? Olyan csodálatos, ahogy állsz az esőben, a sötétben, és közben villámok cikáznak szerteszét...
És éjszaka, amikor újra "'rosszra" fordult az idő - én nem bújtam a takaró alá, bedugva a fülem. Csendben néztem ki az ablakon, és nem zavart. Végre először.