Egyszerűen csak pont.

Azon gondolkoztam, hogy elég régen írtam már ömlengős bejegyzést. Mármint írtam, írtam, az tény, de sosem arról, hogy mi történik velem. Talán azért, mert ez a nyár sem volt sokkal jobb, mint az eddigiek. Oké, elmentem Spanyolországba, jól éreztem magam, és az út gazdag volt izgalmakban, valóra vált az egyik legnagyobb álmom, ami tényleg nagyon jól esett nekem, de ettől még nem fordult fel fenekestül az életem, pedig most talán éppen erre vágyom.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de várom a szeptember elsejét. Legalább ott van valami izgalom az életemben, ami itt most nem nagyon. Nem a suli részét várom, bár talán egy kicsit azt is, legalább unatkozni nem fogok, hanem inkább a koli részét, hogy megint együtt legyünk, és nem majd' száz kilométerre egymástól. Meg aztán most olyan emberekkel ismerkedtem össze Spanyolországban, osztályból és nem osztályból egyaránt, akivel nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól elleszek. Nálunk mindig megvan egy-egy társaság, klikkek, akik együtt lógnak, és erre jók például az ilyen utak: hogy valamilyen szinten keveredjünk, hogy valami változatosság kerüljön az életünkbe.

Holnap - elvileg - megyek vissza Patakra, hogy hétfőn hajnalban induljunk a kerékpártúrára, a Balcsira. És eddig nagyon úgy néz ki, hogy végre találkozhatok Dórimmal (L) Jó lesz, úgy érzem.
De ott az az elvileg. És itt jön a képbe, hogy én miért akarok ennyire elhúzni itthonról. Egyre durvább a helyzet, no, nem fizikailag. Egyszerűen nem bírom már folyamatosan a vitázást anyával, és nem bírom már magamban tartani. Soha ilyen rossz nem volt a viszonyunk, mint most, csak akkor szólunk egymáshoz, ha muszáj. Eddig ez fájt,de most már kezdek túljutni rajta, és elviselni a helyzetet. A jelmondat: Szabad akarok lenni, szabályok és harc nélkül. Csak jöjjön el az idő, amikor ezt elérhetem.